Ismét Weöres Sándor A teljesség felé című remekművét hallgattam út közben, és az egyik gondolata meg is fogott egy pillanatra, de már nem emlékszem, melyik volt az. Így vagyok a futásaimmal is: egy-egy pillanata megragad, a bennem levő létra összeköti a földet és az eget, aztán „feledésbe merül”. De hiszem, hogy anélkül is több vagyok e pillanatok által, hogy konkrétan vissza tudnék emlékezni rájuk, vagy le tudnám írni őket. A részeim lettek, pontosabban a nagy egészé, melynek én is része vagyok – illetve még pontosabban: az egészé, ami bennem van.
Futni kezdek, és azon gondolkodom, milyen virág illatát érzem, de a tavaszi illatfelhőt elfújja a vadszag… Csak nézzük egymást. Hosszan. Szeretem.
Köszönök neki, és kérdem tőle, hogy „ugye erre van a Salabasina-árok?” Persze tudtam, hogy jó felé megyek, csak ismerkedni próbálok. Erre elfut a kérdés elől. Modortalan vadállat!
Itt meg egy vaddisznó a patakmederben. Elriasztom, felfut a dombra, aztán tovább a társaival. A következő képen a figyelmes szemlélő számára mindez jól látható:
Vadregényes patakmederben bóklászom, ahogy az előző alkalommal…
Erre vezet az utam. Mindig csak a következő lépésre koncentrálok. Futásról természetesen szóba se jöhet.
Gyönyörű a mohazöld huzatú kidőlt fák kuszasága!
Tüskés bokrokon küzdöm át magam, nem futok, nem is fényképezek.
Egy vaddisznó röffen rám jobbról, aztán elfut családostól. Négy év alatt összesen nem találkoztam annyi vadmalaccal, mint amennyivel ma.
Múlt héten lent, a csőben kúsztam át, most felülről szemlélem a terepet.
Kismadár csivitelését hallom, egyre közelebbről, míg végül már nem is lehetne még közelebb, és ekkor veszem észre a hang forrását közvetlenül a fülem mellett:
Varázslat volt ez is, mint az összes!
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?