Idén is elhoztam Korzikára a futócuccom, ahogy minden túrára (rendre a futócipőmben túrázok bakancs helyett), de mivel május vége van már, hosszú nappalokkal, és rendszeresen késő estig borozgatunk a csapattal, túravezetőként felelőtlenségnek érzem egy hajnali futással tovább csapolni szűkös energiakészleteimet. Le is mondtam már róla…
A mesés Restonica-szorosban túrázunk, javaslok egy túraútvonalat a csapatnak, de egyúttal hozzáteszem, mindenki menjen arra, amerre vonzást érez.
Én is engedek a vonzásnak, és miután a cipőmet, zoknimat levéve átkelek az utamat keresztező patakon, egy hatalmas kövön ücsörögve, lábaimat szárítva jön a gondolat: mi lenne, ha nem húznám vissza a cipőmet?
Leírhatatlan élmény érezni a talpamon a talaj összes egyenetlenségét, a mohák puhaságát, a kövek éleit, a tűlevelek „rostjait”. Néha fáj, de élvezem, hogy érzem közvetlen kapcsolatom a Földdel. És miközben ezen mélázom, egy tehénnel akad össze a tekintetünk – errefelé nem ritka az ilyesmi (de azért nem is olyan gyakori, hogy fotózás nélkül elmenjek mellette).
Közel két kilométert teszek meg mezítláb, sziklás, köves, földes, változatos terepen, természetesen jóval lassabban, mint cipőben vagy bakancsban. Az aszfaltúthoz érve, negyed órám marad, hogy visszatérjek a megbeszélt helyre. Kezemben a futócipő, az aszfalt már úgyse adna emlékezetes ingereket, adja magát a helyzet – így mégsem marad el a futásom Korzikán.
Bár csak két és negyed kilométert futottam, az előtte történtekkel megalapozva mégis ez lett egyik legemlékezetesebb futókalandom.
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?