Tavasszal, mikor legutóbb erre jártam, csak elfutottam a Károlyi-kastély mellett, ezért most innen indulok.
Még az autóban sopánkodtam egy szokásosat: kár, hogy ezek a nyári napkelték többnyire olyan semmilyenek. Mikor leérek a kastély melletti tó partjára, egy pillanatra eláll a lélegzetem.
Útvonal-tervemen a Károlyi-kastély csak egy pötty, de mire kifelé menet, mesés fotókkal a telefonomban a kapujához érek, már majd három kilométert futottam a parkjában. Feltöltődve indulok tovább…
…vagyis kezdem az eredetileg tervezett utamat, ami egy napraforgó mezőhöz vezet. Napraforgó: ezerszer láttam már, egyszerű, közönséges növény, figyelemre se érdemes. De nézd ezeket a szirmokat! Mennyire gyönyörű színek, ívek, vonalak – az égóceán hullámaival a háttérben! Percekig csodálom, exponálom.
Ez pedig már földút, és ismét napraforgók. Hirtelen kicsit zavarba jövök: mindegyik engem néz…
…de csak az út nyugati oldalán. A keletiek hátat fordítanak nekem. A Nap fénye mágnesként vonzza a tekintetüket. Megnyugodtam: nem is engem néznek.
Közelebb megyek, és beleszagolok nagy, sárga tányérjába. Micsoda illat! Napraforgók – a mindenség fenséges teremtményei! És mind önálló egyéniségek! Ő a Szép:
Ő a Nagyképű:
Ő a Büszke:
Ő a Kíváncsi:
Ő a Szomorú:
Ő pedig a nyúl:
És ez itt az akácos méhes, melyben egy hangulatos kis tisztásra lelek, egy kúttal a közepén – itt találok rá mai ölelni való fámra is, és jövök rá, hogy az a bizonyos „parfümillat”, amit néha szoktam érezni, az akácfák törzséből jön…
…és csak később jut eszembe, hogy eszembe se jutott fotózni.
Kastélyostól, tavastól, napraforgóstól, földestől, nyulastól, aszfaltostól, macskástól, falvastól, mindenestől – az e futásom által létrejött lényt is nagyon megszerettem!
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?