Szellemi útravalóm ezúttal René Guénon A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvéből való:
A napsugarak nyilvánvalóvá teszik azokat a dolgokat, amelyeket megvilágítanak, úgyhogy azok láthatókká válnak, és így a sugarak szimbolikusan képesek „manifesztálni” azokat; s ha egy térbeli centrális pontról és az abból kilépő sugarakról van szó, akkor azt is lehet mondani, hogy ezek a sugarak „realizálják” a teret azáltal, hogy a virtualitástól az aktualitás irányába való elmozdulásra késztetik, és hogy voltaképpeni kiterjedésük minden pillanatban a megvalósult tér mértéke.
Ezúttal is az autóban ér a Napkelte című grandiózus előadás leglátványosabb része. Nem baj, láttam már jó néhány hasonlót – ezt már könnyen elengedem. Először futok (majdnem) kopaszon, furcsa, de jó érezni a fejemen is a hajnal „hűvösét” (21 °C).
Rengeteg elhanyagolt vagy elhagyott telek mellett futok el, a használatban levők többségét pedig ugató kutyák őrzik.
Sok helyen találkozom háziállatokkal – falu-hangulat ölel magába.
Nem először fordul elő: a térképen jelzett tó teljesen kiszáradt – pedig „siettem”, hogy még szép fények fogadjanak a Kőhegyi-tónál.
Megállok az embermagasságúra mélyült úton, és gyönyörködöm az isteni csendben, amit a kutyák ugatása után különösen jó hallani – csak a száraz avarra cseppenő vizeletcseppek hangja színezi a mennyei fül-menüt. Meg a bogarak zümmögése – a böglyök imádják szurkálni izzadt testemet, de irántam érzet vonzalmuk egyoldalú marad.
Már messziről látom a széles szárnyú ragadozót*, és kicsit később épp mellette futok el: egy kerítés és a kusza növényzet közé szorult – de a modellkedés után sikeresen kiszabadítja magát.
Csak 18 kilométert futottam, de ebben a hőségben érzésre vagy másfélszer ennyinek tűnt. Ezzel együtt természetesen ezt is szeret(t)em, mint ahogyan az összes eddigit.
*Egy madarász ismerősöm egerészölyvként határozta meg.
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
