Szellemi útravalóm Baranyi Tibor Imre egyik előadása (Az Apokalipszis négy lovasa), ezt hallgatom útközben az autóban.
Lányommal három és fél éve, augusztus végén, az iskola előtti utolsó napokban jártunk erre. Hazafelé (akkor még Budapestre) tartottunk, mikor megálltunk az abaligeti barlangnál, aztán a denevér tanösvényen a legkisebb kört készültünk bejárni, de a kanyarokat rendre benézve végül a legnagyobb lett belőle; és közben állandóan sürgettem Lucát, hogy menjünk már, mert nem érünk haza időben. Ennek kapcsán irigységemet is kifejeztem neki: milyen jó, hogy ő még gyerek, és képes állandóan a jelenben lenni – nem úgy, mint mi felnőttek, akik állandóan a múlton rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. De akkor is minden pont úgy volt jól, ahogy történt, és épp időben haza is értünk – hisz nem is lehetett volna másképp. Felejthetetlen túra volt egy tiszta lelkű, bölcs gyermekkel…
Most sem vagyok jelen. Hívott a lányom apám telefonján, hogy rosszul érzi magát: fáj a feje és hányingere van. Tudom, hogy nincs nagy baj, hisz nagyjából évente egyszer beteg, legtöbbször egyetlen napig – mégis aggódom miatta. És gyötör a lelkiismeretfurdalás, amiért nem a legrövidebb úton futok az autóig, hanem az előre megrajzolt vonalon haladok. De képtelen vagyok befutatlanul, fotózatlanul itt hagyni mindezt…
A kép nem érzékelteti e gép nagyságát, de a sár mélységét és mennyiségét talán igen.
A kizárólag itt élő papucsfenyő:
A fát ölelve behunyom a szemem. Látom elsuhanni a fákat visszafelé, mint mikor megáll a vonat, melynek ablakán kibámulva olyan érzés, mintha visszafelé mozogna a táj.
Csodás ez a puha tűlevélszőnyeg a sok sár után – még ha csak egyetlen percre is…
Ezúttal is gyönyörű volt, még ha nem is voltam jelen…
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?