Szellemi útravalóm Horváth Róbert egyik előadása (A tudat mindent magában foglaló valósága), ezt hallgatom útközben az autóban.
Már az első kilométer után úgy érzem hogy ha csak ennyi lett volna mai futókalandom, akkor is megérte – pedig nem történt semmi különös, ezerszer benne voltam már hasonlóban.
Sokadszor megtapasztaltam már ezt a mennyei akácillatot is, mégis mindenkor elbűvöl.
Megállapodok magamban, hogy ezúttal nem töltök annyi időt virágfotózással, mint múltkor; de képtelen vagyok betartani, annyi gyönyörű, végtelenül változatos virág kínálja magát…
Tudom, írtam már, de ma többször is eszembe jutott (ahogyan minden nap), mennyire hálás vagyok csodálatos testemért. A szemeimért, melyek sugarai villámgyorsan cikázva térképezik fel a lábaim alatt szaladó terepet; az agyamért, ami az így szerzett információt csúcsprocesszorokat megszégyenítő sebességgel dolgozza fel, és ennek alapján tökéletesen vezérli lábaimat; és persze testem összes többi darabkájáért, melyek harmonikus egysége nélkül nem jöhetne létre bennem a megismerés csodája. És különösen nagy hálát érzek most, amikor egy apró hiba csúszik a feldolgozási folyamatba, aminek következményeként egy kőre érkezve a jobb lábfejem magam alá fordul. Hálás vagyok, mert csodálatos testemnek köszönhetően ezt követően is futhatok tovább.
Az akácfa tövében parkoló autónkhoz visszaérkezve, nyújtás közben jólesik felnézni a hegyre, és felidézni a tetején – mindenféle értelemben – átélt csúcsélményt. Nem történt semmi különös, csak éppen annyi, ami a mai ünnephez kellett; amiért érdemes volt hajnali négykor felkelni.
A fotókat Huawei P20 Pro telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?