Furcsa helyzet, 9 hónapja nem volt ilyen: egyedül futok. Hűséges társam, bundás barátom csütörtökön (apukám 70. szülinapján, éppen másfél évesen) Szentendrén egy ugrásból rosszul érkezett, és estére már alig állt rá a bal első lábára. Szerencsére tegnap már egész nap használta mind a négy végtagját, de azért néha kicsit bicegve, ezért ma reggel fájó szívvel egyedül indultam útnak. Pedig volt ám lelkesedés, mikor látta, hogy húzom a futóruhámat…
Sokszor eszembe jut „fiacskám”: ebben a kereszteződésben biztos megvárna; a vadak csörtetését biztos nagyon fülelné (talán utánuk is indulna, ha közbe nem szólnék); a patak vizéből biztos jót inna; biztos pisilnénk is együtt; és biztos összenyalná az arcomat, mikor gombát makrózok…
Amúgy sokszor emelem a telefonom fotózásra készülve magam elé, de nem nem exponálok, mert már megtanultam, hogy többnyire nem érdemes. Hiába keresem a kijelzőn a varázslatos fények, színek, a lenyűgöző hangulatok, mélységek lenyomatát. Ezek egyedül bennem léteznek így, ahogyan most csakis én látom őket.
Segítségemre siet a Vörös-kő, ez igen, ez a fenséges panoráma már fotón is visszaadható! Vagy legalábbis exponálok…
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?