Lelki ambivalenciám tökéletes tükre a természet: egyfelől a minket hosszan szemlélő impozáns szarvasok tekintetén keresztül kapcsolódunk a bányatavakban tükröződő, eső-színezte őszi erdő meséjéhez; másfelől puskadörrenésekkel a háttérben a jelölt turistautakon elhelyezett igénytelen „magánterület” táblák frusztrálnak.
Fáj elengedni gyerekkorom emlékeinek helyszínét, az 54 négyzetméteres panellakást, ahol felnőttem, ahova egy hónapja még apámhoz jöttem haza, ahol most először nem várt senki, és ahova már csak néhányszor lesz alkalmam visszatérni. Nyomaszt, hogy a szüleim által felhalmozott rengeteg dolog átnézésével alig haladtam, és hogy nem is igazán akarok haladni vele. Mert leginkább azt szeretném, hogy maradjon minden úgy, ahogy van, és bármikor meglátogathassam az 1981-ben 246ezer forintért vásárolt egykori otthonom.
Ugyanakkor örülök, hogy már nem kell foglalkoznom a csöpögő csappal, és hogy mindez teret nyit valami ismeretlen újnak…
Leave a Reply