Elvadult szőlőültetvények és „ittfelejtett” szeméthalmok közötti, korántsem festői bolyongásunk csúcspontjai a kutyás találkozások. Imádom nézni, ahogy ismerkednek, mind külön egyéniség, és adja önmagát. Talán ez a magától értetődő önazonosság, ami leginkább lenyűgöz a kapcsolódásaikban. És mennyire vicces, hogy tényleg szinte mind hasonlít a gazdájára, avagy a gazda a kutyájára. Szoktam mondani, ha ez nálunk is így van Cimbivel, akkor ez részemről megtisztelő.

Hozzászólás