Vajon mennyit érdemes görcsölnöm azon, hogy megpróbáljam átadni az átadhatatlant? Azt, amit átéltem a napsütéses, madárcsicsergős, mézillatú odvas keltikés, őzseggpattogós fantasztitájban? Végül egy kecske adja meg a választ.
(És találkozom arrogáns vadászbácsival is, akit azzal sem tudok meggyőzni a pórázszabály betartásának értelmetlenségéről, hogy felhatalmazom [tudom, nincs rá szüksége] Cimbi lelövésére, amennyiben látja vadat kergetni.)
Leave a Reply