Elfogy talpam alól az út, és bár az ismeretlen erdő fái között még látom hűséges társam bundájának fehér foltjait, szeretném, ha nem távolodna ilyen messzire. Megállok, várom, hogy benne is megszülessen a hiányérzet, és előre tudom, hogy mosolyogni fogok, amikor keresni kezd. Aggódva tekergeti a fejét, fel-felugrál, és bár többször szólok hozzá, mégis csak nehezen talál meg. Nem erőssége a látás – ha illatos lenne a mosolyom, könnyebben észrevenne.
Később magamhoz hívom, egy toklászt látok a fején. Nyúlok, hogy kiszedjem, de mielőtt hozzáérnék, a növénynek hitt pillangó elrepül. Úgy tűnik, nekem sem erősségem a látás – ha nem lennének előítéleteim, könnyebben észrevenném.
Leave a Reply