Az eredeti bejegyzést ide kattintva olvashatod.

Amióta ráálltam a felismerések begyűjtése “üzemmódra”, előfordul, hogy olyan információk “jönnek le” a kollektív tudatból, ami számomra is meglepő. Minden emberi minőséget magába foglaló, ám tudatos fókusszal általában kontroll alatt tartott személyiségem nyers és bárdolatlan szeletkéje az ilyen megéléseket rendszerint egy “jé baz+!” felhördüléssel konstatálja, mert nem elég, hogy intellektuálisan eljutok egyfajta megértéshez, de az Univerzum még arról is “gondoskodik”, hogy az érzelemvilágomba a bizonyosság érzetét odavarázsolja (a megfigyelő “rászól” a megfigyeltre, őrület!), hogy ez bizony(?) úgy van, ahogy tapasztalom. Jóllehet az elmém azért visszakopog, hogy ebben ne legyek olyan biztos, de az ajtót nyitva hagyja… Végül is, ez így sokkal izgibb. Szabad akaratot kaptam annak minden felelősségével. A döntés az enyém.

A legutóbbi felismerésem egy olyan mély megélést tartalmazott, ami aztán hosszas elemző feltárást követően egy meglehetősen vadnak tűnő paradigmába kergette bele az elmémet. Szeretném kihangsúlyozni, hogy a bejegyzésben kifejtett világkép egy elmélet, de azért ha van benned vállalkozó szellem, állj rá a megfelelő hullámhosszra és teszteld le Te is az Univerzumot, mert huncut. :-)

Az történt, hogy az egyik hosszú nap végén elszenderedtem a kanapén. Éreztem, ahogy a béta szinten rezgő elmém száguld az alfa állapot felé, aztán az elalvás felé félúton megálltam élvezni az éber figyelem állapotát. Figyeltem, ahogy csöpög a víz a konyhában, ahogy édesen mocorog a kisfiam az ágyikójában, aztán valamikor egy olyan képzelt valóságban folytatódott a sztori (ide a megfigyelő elmém fókuszálásának kihagyásával siklottam át valahogy), amelyben az édesanyám és a kisfiam ugyanazon idősíkban léteznek. Drága anyukám nagyon örült a kisfiamnak, együtt játszottak, Ádikám meg sokat vigyorgott a nagymamájára. Nagyon szép volt ez a kép és olyan üdítően valóságos, éreztem, ahogy megmelengeti a látvány a szívemet és azt is éreztem, hogy ez teljesen normális. Aztán felébredtem és ráeszméltem, hogy a valóságosnak hitt realitás csak az elmém teremtménye volt, hiszen az édesanyám már a kisfiam fogantatása előtt kilépett ebből a földi létből, a fizikai valóságban tehát semmilyen szinten nem lett volna lehetséges az, hogy a találkozás létrejöjjön. De mégis olyan valóságosnak tűnt… A valóságosnak érzékelt idősíkokban ez a találkozó nem tudott létrejönni, az elmém mégis belenyúlt magától és 100%-os bizonyossággal éreztem eme idősík tökéletes VANságát. Talán csak a tudatalatti vágyaimat tükrözte vissza ez az ugrás, de az is lehet, hogy másról van szó. Ezen a ponton elkezdtem egy kicsit elemezni a helyzetet.

Induljunk ki abból, hogy a kvantumfizikusok már bebizonyították, hogy az elménk az elképzelt valóság és a ténylegesen érzékelt valóság élményét ugyanúgy interpretálja. Akár az elmémben “futok”, akár a valóságban ténylegesen, az agyban ugyanazon idegpályák aktiválódnak. Sokszor mérték, ez így van. Ha el tudok valamit képzelni, akkor az VAN és a KÉPzelet hat rám, fiziológiai és érzelmi szempontból egyaránt. Ennek legjobb példája az elképzelt citrom és az azonnal beinduló nyálelválasztás kísérlete, de a tinédzser fiúk éjszakai magömlése is mindannyiunk számára ismert jelenség. Srácok számára tuti. :-) Az elme létrehoz egy képet, amit valóságosnak hisz (emlékszem tinédzser koromra, finom az ilyen álom, fizikai erőkifejtés nélkül “jön a juhé”), a test pedig leképezi a fizikai világban az elmeműködés szándékát.

Képzeljétek el, hogy ez azért lehetséges, mert valójában nincsen téridő. A valóság nem más, mint a végtelen lehetőségek egymásutánjának az elménk által kiválasztott, majd a testünk válaszreakciói által lekövetett aktuális következménye a fizikai valóságnak érzékelt jelen pillanatban, s ezen leképezések sorozatát érezzük időnek. Erről már ugye írtam a “Most ez a valóság” c. írásomban is, ott azonban más nézőpontból vizsgáltam a történetet. Az elménket béta (ébrenlét) állapotban a tudatunkkal felügyeljük, az alfa és az alatti rezgésszinteken (alvás és mélyalvás állapotában) viszont a tudatalattink vezérel. A “trükk” azonban az, hogy a tudatalattink a tudatunk ébrenléte alatt is folyamatosan analizál, képet alkot és teremt, s az összes potenciális megvalósulási lehetőséget megírja számunkra a tényleges kiválasztás előtt. Csakúgy, mint az álom, ahol az idő teljesen szubjektívvá válik és pikk-pakk ugrálunk a potencialitások (=végtelen lehetőségek) mezői között.

A végtelen lehetőségek közül tehát minden egyes potenciális választás képkockája tulajdonképpen a valóság része, mi azonban csak azt hozzuk tudatos szintre és tapasztaljuk meg az érzékszerveinkkel, amelyik felé kifejeztük a szándékunkat. De a többi is VAN, hiszen ha a tudatunkat rá tudjuk irányítani egy bármilyen elképzelt – de mégsem megvalósult – eshetőségre, akkor az már VAN. Akkor nem létezne csak, ha kép-telen lennék róla egy imaginációt (elmekép) alkotni. A következményt jóllehet nem a végtelen mennyiségű potenciális lehetőségek megléte, hanem a fókuszált megfigyelés és megértés folyamata teremti, amit a döntés felelősségének felvállalása esetén tett követ. Amit nem követ tett, az is VAN, csak nem képeződik le olyan következményben, ami metafizikailag belepiszkál a létbe. (Illetőleg sokkal kevésbé piszkál bele, de még az is bőven belepiszkál.) Ez most srácoknak: Képzeld el, hogy sétálsz az utcán, látsz egy eszméletlenül csinos lányt és a hedonista elméd kivetítőjére mindenfélét dolog bevillan, ami jól esne az ifjú hölggyel a kávén kívül. Elképzeled, ahogy a lány csillogó szemekkel sugallja az igen-t, Te kigombolod a blúzát és satöbbi… :-) Még ha csak egy pillanatra is, de VAN következménye az elméd játékának, mert a gondolat szintjén a tudatos teremtés folyamatába berántottad a potencialitást és ezt érzelmi és (akár) fizikai szinten is(!) érzed. A jövő minden pillanatban belőled indul ki, a múlt pillanatainak (újra)értelmezésével egyetemben.

Emlékeztek még a Vissza a jövőbe c. film 2. részében erre a jelenetre?

“…az én hibám, az egész az én hibám! Ha nem veszem meg azt a könyvet…” – Volt már olyan érzésed valaha, hogy Te voltál a hibás? Be merted vallani minden esetben? ;-)

Rakjuk össze azt, hogy mire is megyünk ezzel az információval azon kívül, hogy “Józsi ne fárassz má’!”.

Képzeld el, hogy megállítod az időt, a földön előtted “fekszik” egy olyan négyzetrácsos sík, amely függőleges (Y) és vízszintes (X) irányban végtelen mennyiségű képkockát tartalmaz. Akár balra-jobbra, vagy fel-le nézel, mindenfelé képkockák vannak, középen látod a jelen pillanat filmkockáját piros keretben. (Na jó, legyen inkább zöld, elvégre Te engedélyezted. ;-)) Az életed összes múlt-, jelen- és jövőbeli potenciális (tehát azt is látod, ami nem valósult meg, ami most nincs, s ami nem fog megvalósulni) pillanatának kockái az orrod előtt hevernek. Mindegyik VAN. Minden egyes kis négyzetben egy darab képkocka van, amely az összes potenciális döntési lehetőség összes potenciális következményéből egyetlen pillanat. Ha a jelenlegi pillanathoz vezető korábbi pillanatokat szemügyre veszed, világossá válik az is, hogy a potencialitásnak mely mezőivel nem találkoztál a fizikai realitás szintjén. Látod azt, hogy “mi lett volna ha”. (A szemléltetés kedvéért ami megtörtént az színes, ami nem, az fekete-fehér.) Mindaz, ami nem történt meg és az én életemben(!) csak a végtelen potencialitás síkján jelent meg egy-egy (értsd: sok-sok ezercsillió zsilliárdnyi :-)) fekete-fehér képkockában, a lét szintjén az is VAN. Vannak megélések, amelyek már nem megváltoztathatók (aki meghalt, az a jelenlegi, fizikai élet síkján a potencialitásból kikerült), más elmulasztott kapcsolódás hiánya azonban a jövőben még(!) megváltoztatható. Amit nem léptél meg, de szükséges lenne meglépned (mert ez a karmád), az szembe fog jönni valamikor, akár szeretnéd, akár nem.

“Amit nem élünk meg tudatosan, az sorsként köszön vissza.”
– Carl Gustav Jung

Amikor döntést hozok (minden egyes pillanatban), az XY tengely mentén ugrálok jobbra előre, vagy “fel”, vagy “egyenesen”, vagy “le”. Minden egyes pillanat “végén” egy végtelen irányú útelágazás VAN. Akárcsak a sakkban, itt is minden lépéssel együtt annak következményeivel is számolnom kell, de a fókuszom ajándékaként azt is megláthatom (annak összes következményével), hogy a döntéseimmel milyen útra nem lépek rá. A nehézséget az okozza leginkább, hogy a négyzetrácsos mátrix végtelen mennyiségű kockája közül minden létezővel VAN közös kockám, a múltban nem kiválasztott valamely potencialitásban rejlő éberré válás lehetőségével pedig nagy valószínűséggel találkozni is fogok, amennyiben a karmámban ez “meg van írva”. Magyarul – bár szabad akarattal olyan kockát választok ki, amilyet csak akarok – bizonyos filmkockák addig fognak ismétlődni, amíg meg nem értjük őket. Lásd öröklődő betegségek.

Hozzuk le ezt az egészet gyakorlati szintre.

A jelen pillanat (amit egyedüli létezőnek érzékel az elme) csak egyetlen a végtelen potenciális lehetőség közül, ami a jelenlegi pillanat helyére léphetett volna, amennyiben a múltnak érzékelt korábbi MOSTokban az egyes “útelágazódásoknál” másik irányba fordulok (vagy azok fordulnak másik irányba, akikkel közös filmkockám van, tehát mindenki). Tudsz még követni? :-) Az összes lehetséges realitásnak az összes lehetséges következménye ebből fakadóan potenciális valóság, s egy kis fókuszálással és gyakorlással elszórakozhatunk vele “a világ végezetéig”, hogy a figyelmünket ráirányítsuk az összes általunk elképzelhető potenciális forrás pillanatra és annak összes elképzelni bírt következményére. Állj meg egy pillanatra és éld bele magad, hogy a jelen pillanatban az összes általad elképzelhető (és még azon is túli) pillanat benne van, amely egy bizonyos döntés következményeként nem íródott meg a tapasztalati valóság számára.

Például:
Odamentél “ahhoz” a fiúhoz/lányhoz és ő viszonozta az érzelmeidet, megtapasztaltad az igaz szerelmet. Mégis jelentkeztél az esélytelennek hitt munkára, és Te lettél a befutó. Elvitted az anyukádat egy akupunktúrás gyógyítóhoz és így a változókor konfliktusait megúszta. Bulizás helyett elolvastál egy könyvet, aminek hatására buddhista lettél. Egy megállóval később szálltál le a buszról, így megmentetted egy idős néni életét.

Jól hangzik, ugye? Persze az élet nem csak ilyenekből áll, mert bizonyos döntésekből olyan eredmények is születnek, amelyeket nem szeretnénk. De erre mindjárt visszatérek.

A lényeg, hogy minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy nem az. Ha nagyon pörög az elméd, lassíts le egy kicsit és gondold át még egyszer ezt: Minden egyes pillanat egy felelősséggel felvállalt döntés akkor is, ha azt gondolom, hogy ez nem így van. A döntés és a nem döntés egyaránt valamilyen irányt ad. Nekem is, neked is, mindenkinek. A döntésemmel valamerre tartok.

Mire jó, ha mindezzel tisztában vagyunk?

Abban a pillanatban (de csakis abban a pillanatban), amikor rájövök arra, hogy minden gondolatom, érzésem és cselekedetem beleszól a történelem folyamatába, el tudok kezdeni felelősen élni. Mi lenne, ha őszintén elmondanám annak, akit szeretek, hogy mit érzek? Mit változtatna ez az ő életén? És az enyémen? Itt nem feltétlenül kell párkapcsolatra, vagy akár szülő-gyerek kapcsolatra gondolni, egy barátod is lehet az alany. Mi történne pusztán ettől, hogy ezt megteszem? Vagy nézzünk egy még hétköznapibb példát. Mi lenne, ha a boltos néninek megköszönném, hogy nap mint nap gondoskodik a friss pékárúról vagy arról, hogy van Túró Rudi? Hogy menne haza a munka után? És én? Aztán persze ott a másik oldal is: Mi lenne, ha elkezdenék másképp viselkedni azokkal, akiket (legalábbis látszólag; értem ez alatt, hogy a megosztást azért gerjesztik is) megítél a társadalom? (Pl. cigányokkal, arabokkal, zsidókkal, stb.) El tudna-e “kezdődni” egy olyan idővonal, amely a végtelen potencialitásból egy másfajta jelent – egy nem megosztható ember(i)séget – teremt a jövőben? Van-e ebbe beleszólásom? Hány ember szükséges ahhoz rajtam kívül, hogy ennek látszatja is legyen?

Mi lenne, ha hangosan ki merném mondani, hogy az életem bizonyos területein hazudok önmagamnak?

A kérdések sora végtelen, akárcsak a képkockáké. A végtelen potencialitás minden egyes lépése újabb kérdéseket vet fel. Én azt gondolom, hogy butaság alábecsülni egyetlen válasz jelentőségét is.

“Aki nem tesz fel kérdéseket, az nem kíváncsi válaszokra.”
– Józsi bácsi :-)

Talán felesleges, talán hasznos ezeken gondolkodni, én azonban úgy látom, hogy figyelmen kívül hagyni nem érdemes annak tudatosítását, hogy nem csak egy szemlélődő vagyok a történelem folyamatában, hanem annak aktív résztvevője. (Akkor is pl. amikor egy tömeggyilkosságot ünneplek Hálaadásként.) Szabad akaratot kaptam ahhoz, hogy úgy érezzek, azt gondoljam és akként cselekedjem, ahogy helyes és igaz. Megfontoltan, alázatosan, szeretettel és legfőképpen éberségben. Mellesleg pontosan ez az állapot / folyamat az éberség, amiről beszéltem. (A szabad akaratot mégis sokan másra használják, ebből származik a betegség, a szegénység és a széthúzás. Persze miből tanulnánk, ha ez nem így lenne? :-)) Pont ebből kifolyólag annak felelősségéről sem szabad elfeledkezni, hogy a jó szándékú(nak hitt), vagy csak valamilyen szándékkal megfogalmazott tanácsaink milyen potenciális jövőképet hoznak létre mások számára. Példa erre az, amikor az orvos legjobb tudása szerint kemóra küldi a beteget anélkül, hogy természetes rákgyógyító módszerekből picit is képben lenne, de az is, amikor egy embert félelemkeltéssel elriasztanak egy szakorvos felkeresésétől azt hangoztatva, hogy az orvosok csak gyógyszerügynökök. Ha beszélsz tanítasz (és irányítasz), ha hallgatsz tanulsz. Biztos, hogy a gondolataid a sajátjaid és nem másoké? :-)

Ennyi ijesztő(?) infó után (hiszen lehet, hogy valakit a jószándékú tanácsaimmal épp a “halál felé” kergettem korábban, uhh ez kemény) azért van építő gyakorlati tanácsom a bejegyzés végére. Ez pedig a következő: Amire – minél többet – fókuszálunk, az a tapasztalati valóság potencialitásában erősebben jelenik meg. Ha tehát a végtelen mennyiségű lehetséges képkockából éber elmével ki tudom választani azt a jövőképet, amelyet megélni és megtapasztalni szeretnék, s ehhez a képkocka-sorozathoz érzelmet és tudatosságot is tudok kapcsolni, akkor az Univerzum (vagy csak az elmémbe épített automata útkereső) az érzelmeknek és abból fakadó gondolatoknak köszönhetően elkezd engem a megfelelő képkockák irányába terelgetni. Ez ugye az ún. vonzás törvénye, ami tudatosság nélkül ugyancsak nem működik. Az is fontos jóllehet, hogy a megfelelőnek hitt úton olvassunk a randomnak hitt jelekből, mert semmi sem banális, ami velünk történik.

Vajon mennyit segítene az, ha tudnám (ha látnám, lelki szemeim előtt), hogy egyetlen adott időpillanatban milyen irányokba tartok egyszerre?

Végezetül képzeljétek el azt a vadnak tűnő(?) gondolatot, hogy a boldog és egészségben leélt életed kulcsa nem csak abban az idősíkban található, amit tapasztalsz, hanem egy párhuzamos valóság azon képkockáiban, amelyek előhívásához semmi más nem kell, csak az, hogy tudd: TE vagy a mindenség.

Na de erről majd legközelebb, még Karácsony előtt, mert ez egy nagyon izgalmas téma. Áldott Adventi időszakot kívánok mindenkinek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.