Nyitójelenet: elhagyatott, szemétkupacokkal dekorált telkek, meredek domboldalak között kanyargó erdei út egy futó emberrel, akitől megriad egy őz. Gyorsan (f)elrohan a magas dombon, a futó megállva csodálja – jól látja, mert az erdő ritkás, a fák kopaszok (hisz január van), követi tekintetével a szelíd vadat, míg eltűnik a domb mögött. Egy udvaron régi, gyönyörűen gömbölyded formájú, agyonrosdásodott járművek. Borult ég, drámai hangulat. De nem lesz dráma, „csak” sok futás, sűrű magányban, sárban, változatos erdei utakon, még két őzzel. Aztán hogy keretes legyen a film, hasonlóan ér véget, mint ahogy elkezdődött (csak visszafelé): rozsdás járművek, majd meredek domboldalak között kanyargó erdei út egy futó emberrel (ezúttal őz nélkül).
(Sarokfájás a jobb lábamon, ami futás közben alig zavaró, de az első pár száz méteren, és futás után egész héten nagyon érzem; kezdeni kellene vele valamit, mert úgy tűnik, mégsem tudott összeszokni a rendhagyóan dudorodó sarkam, az átlagos lábformához igazított – egyébként nagyszerű – futócipőmmel.)
