Fél hatkor felébredtem, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ha nem aludnék vissza, futás közben láthatnám a napkeltét. A Mecsek mindig elvarázsol, neki még a munkagépek mély keréknyomait is elnézem (még jó, hisz mit is tehet róla). Utam első és utolsó negyedén patakcsobogás kísért, sokszor megálltam hallgatni, de persze főleg inkább a látvány apropóján. Próbálkoztam a megörökítésével, túl sokszor is, volt amikor már nem is fényképeztem, mert tudtam, hogy a fotó úgyse adja vissza, ahogyan a napkelte fényei narancsosra festik a havas tájat. Nem számítottam ennyi hóra! A harmadik kilométer után lábszárközépig (néhol majd’ térdig) süllyedtem benne, próbáltam az előttem sétáló emberpár nyomaiba lépni, de ezt a mozgást legkevésbé se nevezhetjük futásnak. Aztán meg volt olyan is, hogy a fagyottnak látszó (és többnyire tényleg fagyott) sárban süllyedtem el bokáig. De a legviccesebb jelenet az lehetett, amikor futás közben a hó fagyott felszíne éppen csak megtartott, vagy épphogy nem, és a ritmust időnként megtörte a bokáig süllyedés (soha nem tudhattam, hogy milyen mélyen ér véget a következő lépés – ezen már hangosan röhögtem).
11 km-t terveztem, de kiderült, hogy ennek a térképen 8-ast formázó útvonalnak egy részét valamiért duplán számolta a Bike Route Toaster (csinál hülyeségeket), és ez a nyolcas valójában csak egy kilences. De a végén ezt már egyáltalán nem bántam, rendesen lefárasztott a sok magas térdemelés.
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?