Ott folytattam, ahol múlt héten abbahagytam: panorámás hegytetőre vezető, hangulatos, keskeny ösvényen. Később napfénnyel kettéosztott tisztás következett: az árnyékban deres, a napsütésben vízcseppes füvekkel. Gyönyörű virágok, elbűvölő illatok, két távolodó őzfenék, mesés helyek – csodás tavaszi futás volt, ami ismétlést kíván, de semmiképpen nem ezzel a befejezéssel. A rég elhagyott laktanya után befutottam egy lőtérre, ahol egy kedves hölgy rémült arccal közölte, hogy itt éleslövészet szokott lenni. Ha ő nem lett volna ott, továbbmenni nem is tudtam volna, mert az autóút felől már kerítés védte a lőteret.
A neheze viszont csak ezután, az utolsó pár száz méteren következett, mikor a szinte függőleges hegyfalon küzdöttem föl magam, telkek és bokrok között, fák gyökerébe kapaszkodva, mindenféle utat nélkülözve. Jutalmam az idei év (számomra) első orgonája, és végül egy kedves magányos fenyő a hegytetőn. De ezekkel (és a szögesdróttól kiszakadt nadrágommal) együtt is nagyszerű volt!
