Új időpont, új mérési mód, új cipő, új zokni, új póló – „régi” helyszín: folytatom Biatorbágy zöld területeinek felfedezését. Nyáron, melegben, magasan járó Nap fényében számomra nem igazán kedves a futás-fotózás, így elhatároztam, hogy napkeltekor indulok (ez éppen most van a legkorábban, 4:46-kor). 3:33-kor ébresztő, négy óra után pár perccel kilépek a lépcsőházból, és nem igazán friss a hajnal, már most meleg van. De milyen más a város hangulata, mennyivel nyugodtabb még minden ilyenkor – már megérte (amúgy egyszer már indultam ilyen korán: tavaly nyáron, a Hármashatár-hegyre). A starthelyhez közeledve három vadmalac kölyök masírozik át az autóm előtt, a negyedik alaposan lemaradva követi őket. Napkeltére megérkezem, iszok, berakom a telefont a tokjába, nyújtok, majd futásnak eredek.
Eldöntöttem, hogy mostantól fotózás, gyönyörködés, pisilés, pihenés miatti megállásaimkor nem nyomok szünetet az Endomondon, már nem érdekel az időeredményem – nincs semmilyen elvárásom ezzel kapcsolatban önmagammal szemben, jó érzés ezt is elengedni (ráadásul egy macerával kevesebb). Első benyomás az új cipőmről: meglepően könnyű – hihetetlen, hogy ennyit számít a Bare-Grip 200-as cipőnként 65 grammal kevesebb tömege a Mudclaw 265-höz képest (amit továbbra is kiváló cipőnek tartok). Vadregényes, szűk ösvényen indulok, és alig több mint 300 méter után már megint négykézláb, a vaddisznók nyomában kúszok-mászok – mint később kiderül, a jól járható úttal párhuzamosan, attól csupán pár méterre.
De gyorsan túl vagyok rajta, és hamarosan kiérek a fényre, messze ellátok, gyönyörködöm a napkelte színeiben.
Telkeket összekötő kavicsos úton futok, néhány kutya hangosan fejezi ki nem tetszését, és egy hatalmas komondorféle ki is jön utánam az útra – szerencsére csak elrettentési céllal, megkóstolni nem akar.
Ismét erdő következik, csodás képeket festenek a fák között beszűrődő korai napsugarak. Kiérek a hetekkel ezelőttről már ismerős nyílt terepre, de napkeltével a háttérben a táj új arcát mutatja.
Visszatérve az erdőbe, kicsit később egy volt katonai bázishoz érek. Mindig elvarázsolnak az efféle elhagyott helyek – régi, lassan elhalványuló embernyomok.
Találkozom egy vadásszal, megállít, és roppant komoly arccal, suttogva figyelmeztet, hogy legyek óvatos, mert a társai vadásznak (eszembe jut két hatalmas dörrenés korábbról). Aztán pár perc teljességgel értelmetlen beszélgetés után leszűri a következtetést: „végül is nekik kell vigyázni, nem neked – csak nehogy baleset legyen”. Még jó, hogy nem hallatszott ki a fejemből, mit gondolok arról, amit csinálnak. A Nap egyre magasabbra kúszik, de még mindig nagyszerű erdőjeleneteket rajzol – próbálom megörökíteni.
Készítek fotót az új cipőmről is, melyet a kilométerek múltával egyre inkább megszeretek. Előnye az előző cipőmhöz képest, ami egyúttal hátránya is: kevésbé masszív felépítésű, és sokkal puhább a talpa, így egy kicsit kevésbé tartja a lábam, és jobban érzem, mi van a talpam alatt (jobban oda kell figyelni, hova lépek); vagyis mezítlábasabb érzés – nyilván nem véletlen az elnevezése. Cserébe vékonyabb anyagú, könnyebb és hajlékonyabb – így kevésbé meleg, jobban szellőzik, és komfortosabb, szabadabb érzés benne a futás (még akkor is, ha kevésbé jól zár: míg a Mudclowban bármilyen terepen futottam, belül szinte soha nem találtam egyetlen apró növény vagy földdarabkát sem, a Bare-Gripben előfordul ilyen).
Újra telkek, tanyák, egyiken három kecske szalad felém, mikor megállok fotózni őket a kerítés mellett. Érdeklődésüket a számukra már elérhetetlen bokorról szakított levelekkel jutalmazom.
Közelítek indulásom helyszíne felé, de a Nap már jóval magasabban jár, közben eltelt két és fél óra – így is szép a táj, csak egészen másképp. Utolsó felvonásként aranyos virágos dimbes-dombokon szaladgálva köszönök el mára Biatorbágytól.
Két hét múlva még egyszer visszatérek, jövő hétvégén pedig a Mecsekbe rohanok. Amúgy az új Inov-8 zoknim és pólóm is jól vizsgázott – hála nekik és persze az új cipőmnek, 18 km után se nőtt vízhólyag a lábamra, és a mellbimbóim se sebesedtek ki (annyira).
HALASIZSOLT 
Hozzászólás