Vastag, szürke felhőtakaró alatt indulok útnak. Kővágószőlősön még az autóból nézem, ahogyan gyorsan úszik az égen, pár perc múlva pedig már én úszok benne: futásom indulási helyéhez közeledve, az aszfaltúton felfelé kanyarogva, elnyel a felhő és az erdő. Megérkezve csodálatos őszi hangulat és a mindig lenyűgöző, isteni csend ölelése fogad. Eszembe jut, hogy a hétfői szentbékkálai kirándulásunk alkalmával, a kőtenger felé haladva, a lógólábú felhőket nézve, lányom hét éves barátnője megjegyezte, hogy ha közelebb megyünk, ő beleharap a felhőbe. Akkor neki nem sikerült, de én most harapom, szívom, benne vagyok teljes lényemmel a felhőben, ami belülről már köd, és összeköt a környezettel, mint magzatvíz a magzatot az anyjával.
Félhomály van, misztikus sejtelmesség, elvarázsolnak a fények, az egymásra rakódó, távolodva fakuló, összemosódó kép-rétegek. Rengeteget fotózok, nem tudok betelni a látvánnyal. Hálás vagyok, hogy benne vagyok, a része lehetek, és kívánom, hogy még sokáig így legyen. És így is lesz, a köd csak sűrűsödik, a végén már legfeljebb 50-60 méterig látok. Az őzek is csak akkor futnak el, mikor már egészen közel kerülök hozzájuk: két kicsi, és egy nagyobb, talán az anyjuk.
Futok tovább, oldalra nézek, és egy reszkető őzkölyök nagy barna szemeiben látom magam és a meglepődést – kővé dermedve áll, mint aki nem tudja, mit tegyen. Édes kis bimbó, ne félj, csak lefényképezlek, elviszem magammal a képed a telefonomon, és megmutatom sok néninek és bácsinak – hogy ők is láthassák (engem pedig emlékeztessen): ugyan mese volt, mégis igaz volt.
(A bal vádlim meglepett: öt napja nem fájt, de már az első futólépésnél éreztem – akárcsak múltkor, ez eddig nem meglepő –, viszont hamarosan enyhült a fájdalom, és szinte alig maradt belőle valami.)
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?