Mióta elkezdtem idézni a beszámolóim végén Weöres Sándortól, mindig akadt valami kapcsolat az írásaink között, pedig nem válogattam, egyszerűen csak miután leírtam, ami jött belőlem, megkerestem a következő részt az A teljesség felé című írásból, és odabiggyesztettem mondandóm végére. Most pedig, mikor nem jönnek a szavak, gondoltam, megnézem melyik részlet van soron, és mosolyogva nyugtáztam, hogy a kapcsolat ezúttal sem marad el:

A kimondhatatlan

Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semmit-sem-tudás azonos a mindent-tudással. Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel. Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki »okosabb«-ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak. Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs, ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának csak az emészthetetlen héját adhatja át. »Ami ebbe a szerencsétlen héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd« – többet nem tehet. Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod. – Weöres Sándor

2015-09-27-42162

2015-09-27-42163

2015-09-27-42167

2015-09-27-42169

2015-09-27-42171

2015-09-27-42172

2015-09-27-42177

2015-09-27-42181

2015-09-27-42182

2015-09-27-42184

2015-09-27-42186

2015-09-27-42189

2015-09-27-42190

2015-09-27-42193

2015-09-27-42194

2015-09-27-42195

2015-09-27-42196

2015-09-27-42197

2015-09-27-42200

2015-09-27-42203

2015-09-27-42204

2015-09-27-42205

2015-09-27-42206

2015-09-27-42208

Mai futásom emlék-darabkái: a 4. kilométerem kezdetének fenséges panorámája; az egy héttel ezelőttről ismerős fa, melynek csodálata közben a tőlem 50 méterre felbukkanó szarvas nem vesz észre; a rengeteg őz – futnak előttem, előlem, mellettem és velem –; az esőtől kontrasztos, mohás fatörzsek; a hangulatos, keskeny ösvények; a nagyra nőtt, esővizes füvektől cuppogó lépteim; az út szélén felejtett, bomlásnak indult traktor-tetem; megannyi bóklászás letört ágak, kidőlt fák között, vagy a csak térképen szereplő, valóságban nem létező „utakon”; és a 18. kilométerem elejének mesés medre, melynek meredek falán gyökerekbe kapaszkodva kelek át. (Amúgy most először nem éhgyomorra futottam [indulás előtt ettem két banánt], a 16. kilométerre mégis most is nagyon beleöregedtem – de a végén megvolt a katarzis.)

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s