Baromi meleg van a szállodában, hatkor kidob az ágy, pedig fél hétig aludhattam volna még; hiszen csak 3 kilométernyire van a kiszemelt starthely, és bár a téli napforduló óta már hosszabbodnak a nappalok, fél nyolc előtt nem kel fel a Nap. Lassan gurulok az autóval, de így is korán érkezem. Leparkolok a szőlőtőkék mellett, és tovább hallgatom Virág László gondolatait a panteisztikus eltévelyedés veszélyeiről – mert legalább annyira fontos számomra a szellemi útravaló is; mint testi érzékeimnek a futás. Fél nyolc van, de a napkeltét láthatatlanná teszi a havazást ígérő homogén szürke felhőtakaró. Leállítom a motort, kiszállok az autóból, becsapom az ajtót, és végtelen csend vesz körül.
Hatalmas zajt keltenek a lépteim, roppan a jég a talpaim alatt. Megállok: csend; indulok: zaj – játszom a hang-kontraszttal. Az egyhangú tájat szemlélve képtelen vagyok szabadulni a szinte minden futásom kezdetét kísérő gondolattól (mert ritka, amikor rögtön az elején gyönyörűségbe futok bele): ezúttal talán fotótéma se lesz, és írni se lesz miről. Mert mindig kizárólag a jelenből vagyok képes kiindulni, miközben minden pillanatban végtelen potencialitás rejlik. És miközben kizárólag a jelenből vagyok képes kiindulni, képtelen vagyok teljes egészemben a jelenben lenni. És miközben érzem az igazságát annak, hogy alany csakis egy lehet, és ez csakis én lehetek, képtelen vagyok a maga teljességében felfogni ezt. És ahogy Virág László is mondja: a tanítás realizációjának hiánya feszültséget kelt – ez a feszültség pedig további utak megtételére ösztökél…
Aszfaltút helyett egy járatlan terepet választok, patakmederbe szállok alá – a két domb ölelésében újra csak a lépteim keltenek hanghullámokat. A mesés csendben megállok fotózni, és ezúttal nem kell tartanom a túlexponált égbolttól, melynek szürkesége pont annyi fotont juttat a szemembe, és a telefonom érzékelőjére, mint a havas talaj. Egy nyúl fut el előlem.
Tisztás következik egy gyönyörű, ölelni való fával, és egy döntéssel: visszaforduljak, vagy tovább fussak? Nem sokat gondolkodok rajta, ki tudja, mikor jövök errefelé legközelebb, nem hagyhatom lábaim nyoma nélkül a Mész-hegy–Nyerges-tetői tanösvényt.
Kíváncsiságom jutalmai újabb érdekes barlanglakások és egy csodás panoráma – kár lett volna kihagyni.
Utam vége felé, mikor már nagyon beleöregedek a mai futókalandomba, három süvöltő hatalmas ricsajt csapva biztat: „bírd ki még egy kicsit, már közel a feloldódás, közel a halál, vár az újjászületés”.
Csak utólag, a képeimet nézegetve fedezem fel, milyen szép helyeken jártam – és most ébredek rá, hogy futókalandjaim szerves részei a fotóim utómunkája, és az is, hogy kiírom őket magamból (még hogy nincs mit…). Ez a futásom itt és most ér véget, monitorfényben bort kortyolva.
A vágyak idomítása
Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kivánságaid rabja se legyél. Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni. Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga. Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle. Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?