Szellemi útravalómat ezúttal is a zseniális Kaczvinszky szolgáltatja. A hét beavatás című könyve egyre meredekebb, egyre nehezebb követnem az utat, de próbálok nem letérni róla. Néha sikerül.
Megérti a tanítvány, hogy míg az érzékelés és a gondolkozás egyképpen a kivetítéshez tartozik, és ezért együtt áll fenn vagy együtt szűnik meg a külvilággal, addig a tudás lényege nem egyéb, mint maga a megfigyelés, amely független a megnyilvánuló világtól. A tudás: maga az a tény, hogy a világosság megérint valamely szimbólumot, tekintet nélkül arra a körülményre, vajon a fénysugár tovább halad-e és kivetítést, külvilágot alkot-e valahol a szimbólumon túl, vagy sem.
(…)
A tanítvány énje tökéletesen személytelen énné válik ebben a megfigyelésben. Csupán a fénysugár és a megvilágított szimbólumok közötti kapcsolat alkotja valamelyes énjét; – minthogy e kapcsolat foglalja magában a megfigyeléseinek egyéni szemszögét. E kapcsolat pedig alapjában véve nem más, mint a Lélek és a Természet kapcsolata, vagyis éppen az énségi-szikra lényege. A fényforrás: a Lélek.
Most először kezdem a futást Piliscsabáról – ismerős ez a „ki tudja miért, de szimpatikus” érzés, és egyben persze ismeretlen az új helyszín hangulata; ami az első pillanattól a kedvemre van. A kocsiajtót kinyitva tömény madárcsicsergés fogad.
Alig néhány méter után eszembe jut, hogy nem csak egy teljes életút, de egy kapcsolat élete is benne rejlik minden egyes futásomban. Szemérmesen indulok az ismeretlen terepen, fokozott figyelemmel tapogatom érzékszerveimmel az újat, még a pisilést is visszatartom. Később egyre jobban feloldódom, egyre kevésbé koncentrálok a részletekre, elengedem magam, pisilek, orrot fújok, oda se nézek, mikor tüskék marasztalnak – egyre több mindent megengedek magamnak, hiszen már ismerősök vagyunk. A végén pedig jólesően zárom emlékezetembe újdonsült ismerősöm, mint egy barátot, akire mindig jó gondolni, akihez mindig jó visszatérni…
Jogosan merülhet fel a kérdés: az erdő, a táj is érdeklődik irántam, befogad, elfogad, és barátként búcsúztat? Első gondolatom erre, hogy nyilvánvalóan igen, hiszen ennek egyértelmű jele, hogy háromszáznegyvenharmadszor se szúrta ki szemem ág, nem törte ki bokám kő, nem nyelt magába szakadék. De túllépve hiúságomon és a megszokáson, továbbgondolom: az erdő, a táj, nyilvánvalóan nem érez irántam semmit, és ebben a semmiben van minden. Mint egy végtelenül kicsiny pontban, mely mérhetetlen apróságában oly hatalmas, hogy minden belefér. Ahol én, a természet és a mindenség egyek vagyunk.
Kilenc kilométer után érek a csúcsra, Perbál, Zajnát-tető tetejére; esőfelhők sátrában, faág-halmon állva, széltől taszigálva fotózom körbe a lenyűgöző tájat. És nem, nem fogadok szót az útvonal tervnek, a hegygerincen futok tovább az ismeretlenbe – leírhatatlan élmény…
HALASIZSOLT 
Hozzászólás