#366 • 2016. 08. 28. • Csobánka: Háziréti-tó – Pilisborosjenő: Fehér-hegy

366. futókalandom címszavakban: horgászok sokasága, tó, pára, harmat, úttalan utak, egykori lőtér, keresés, találás, ellenfényes napkelte virág, hangulatos szűk ösvény, fenyves, varázslatos, eddig ismeretlen gyógynövényillat (?), futás a hegygerincen, Egri-vár-másolat, Teve-szikla, száradt napraforgók, meredek hegyoldal, mohás kövek, gyökerek, tó fentről, tó újra közelről, megismerés, teremtés.

Szellemi útravalóim – avagy futás előtti olvasmányaim és hallgatmányaim:

Éberségemet azért szeretném, amennyire csak lehet, fokozni és soha nem elveszteni, hogy a halál pillanatában a lélek kiteljesedését egész nagyszerűségében át tudjam élni. Régebben évenkint legalább egyszer, ha csak néhány hétre is, el kellett vonulnom. A külső körülmények mesterséges harmonizálásával ilyenkor sikerült azt a görög nyugalmat megteremtenem, amelynek felületén a békés derű félelmetes varázsa csillogott és az alatta levő vulkáni dübörgés nem ütött át. Csak ilyenkor tudtam, hol vagyok és mit csinálok. Az életet nem lehet megszokni. Bosszúsan és csodálkozva undorodom azoktól, akik még gyermekkorukban sem érezték soha, hogy az élet olyan megszokhatatlan, mint a bor, a nő, vagy az Isten. Kábítószert nem használtam. Ezért szenvedélyesen kellett élnem, ahogy az ember meztelen istennőt szeret. Ha pedig külső elragadtatásoktól nem óvakodtam eléggé, nem a kifulladás veszélye fenyegetett, hanem olyan tűz, amelyen átjutni súlyos égési sebek nélkül nem lehetett. Az az illúzióm, hogy biztosan határolt világban élek, régen megszűnt. A valóság mágikus és az ember akaratának legkisebb mozdulatára is enged. Nem szörnyű, hogy az embernek minden kívánsága teljesül? Az óceán közepén voltam. És megszűnt hülye reménykedésem abban, hogy a halál megsemmisülés.

(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv, Apokalyptikus monológ 1.)

Hogy mondhatok én olyasmit, hogy valami a tudatomtól független? Ezt a tudat mondja ki!

(…)

Az alapvető hiba ott következett be, amikor az ember megnézte kívülről önmagát. Mit jelent ez? Ennek ugyanis van egy nagyon mély és nagyon konkrét értelme. Behasonlította magát a létezőkhöz, az úgynevezett emberekhez. Ő is olyan: feje van, orra van, szeme van, füle van, „én olyan vagyok mint ő”. Nem csak azt mondja, hogy „ő olyan, mint én”, ez a kisebb hiba – „én olyan vagyok mint ő”. Vagyis: elterelem önmagamat alanyi mivoltomtól az emberi felé. Tehát ez egy fundamentális, alapvető, az alapokat érintő, az alapzattal kapcsolatban levő eltévelyedettség.

(László András: Mágia és misztika [2010-es előadás])

Tervezett futó útvonalam kezdetén egy kerítésbe ütközöm, két oldalán táblák figyelmeztetnek: Honvédségi terület, idegeneknek belépni tilos. Alternatívák után kutatva arra jutok, hogy a közeli horgásztónál érdeklődöm, hogyan lehetne a területet megkerülni – egyébként is a Háziréti-tótól akartam indulni. Odébb gurulok a váratlan mennyiségű autót befogadó parkolóig, de senki nem tudja kérdésemre a választ, hiszen őket horgászként csak a tó érdekli, ami egyébként nem csak halat, de rengeteg fotótémát is kínál. Élek is a lehetőséggel, majd elindulok az ismeretlenbe…

Nincs út, de a térkép alapján tudom, hogy arra kell menni:

Az egykori lőtéren bóklászva találtam rá:

Jó visszanézni – a tópartról indultam:

Elindulásomtól 3 kilométerrel odébb, 53 perccel később, tengernyi fotóval és élménnyel gazdagodva ott állok a tervezett útvonalam kezdeténél. 3 hozzám hasonló korú, nálam szolidabban izzadó, szimpatikus arc kérdezi, hogy jó felé mennek-e Csobánkára. Egyikük lenéz a lábamra, mosolyog.

Egymásnak jó utat kívánva elbúcsúzunk, és egy kis séta után megpillantom a már említett kerítést – „belülről”. A srácok is itt jöhettek át, nem volt lezárva. De milyen jó, hogy én azt hittem – ha nem veszem komolyan a figyelmeztető táblákat, előbbi átéléseim soha nem születnek meg!