Régóta nem tudok aludni, csak forgolódok a sátorban. Egy kutya ugat, a sátortársam horkol, és valami állat motoszkál a sátrunk körül, zörgeti a szemeteszsákunkat. Megütögetem belülről a sátor oldalát, de csak nem hagyja abba – persze, hogy nem, hisz nem kell senkinek a szemetünk, csak a szél fúj. De már nem tudok aludni, mert megint aggódok: hogyan fogom lefutni egész naposra tervezett túránk útvonalát? És „hosszúznom” is kellene már nagyon, ahogy lányom mondta egyszer – két napja gyűlik bennem a bélsár (csodálatos testemmel megbeszéltem, hogy ilyen nomád körülmények között a négy nap alatt csak egyszer kelljen…). Itt tényleg semmi infrastruktúra nincs kiépítve, a „civilizációtól” még a térerőhiány is elszakít. Helyi idő szerint hatkor kel a nap, fél hatra állítottam az ébresztést, de ötkor kicipzárazom a hálózsákom, és kimászok a sátorból. A halványan derengő fényben választok egy helyet, ahol könnyíthetek magamon (ez igen jól esik), aztán visszatérek a sátorhoz, és megeszem a napi csokiadagom, amit fél liter vízzel öblítek le. Közben didergek, így, hogy csak a kezemet emelgetem a számhoz, kimondottan hideg van. Magamhoz veszek egy másik fél literes vizespalackot, és fél hatkor elindulok. Még megállok a forrásnál, kristálytiszta, hideg vizében megmosom az arcomat, aztán futni kezdek a Retyezát legmagasabb csúcsa felé.
Soha nem szoktam magammal vinni vizet, most folyamatosan útban van, elmászik az alsógatyámban a hátsómnál. Aztán eszembe jutnak Irma szavai, aki mikor három napi felszerelésünkkel útnak indultunk, azt mondta, ha fiú lenne, biztos még oda is akasztana valamit. Átrakom hát oda a vizet, és bár így se teljesen komfortos, de sokat javul a helyzet.
Leírhatatlanul misztikus, intim hangulat – ez az, amiért érdemes napkeltekor útra kelni! „Mintha egy másik bolygón lennék” – mondom magamban, pedig emlékeim szerint még csak ehhez a Föld nevűhöz volt szerencsém.
Egy békával találkozom, és persze nem tudom megállni, hogy lefényképezzem.
Hozzám még nem ér el a Nap sugara, de a Bucura csúcsai már narancs fényekben fürdenek.
Egy zerge szalad a hegy oldalában – elég közel ahhoz, hogy felismerjem, de sokkal messzebb annál, hogy lefényképezhessem.
Bő egy órával indulásom után érek a Peleaga 2509 méter magas csúcsához. Erős szél „hűti a levegőt”, de már süt rám a Nap – jól esik magamba szívni a melegét.
Óriási élmény a hajnali napfényben, a mélység ölelésében szaladni a keskeny hegygerincen.
Lenézek a majd’ 500 méterrel alattam elterülő Bucura tóra, a partján a távolban látom a sátrainkat. Elképzelem, hogy távcsővel néznek a túratársaim, gondolatban integetek nekik.
Az út – ahogy már megszokhattam – sokszor csak a hatalmas szikladarabokra festett jelzésekből áll, alaposan meg kell gondolnom, hogy hova lépek, ráadásul villámgyorsan, ha futni is akarok. Márpedig akarok, és élvezem!
A hegyről leérve az előző napról már ismerős lovakkal találkozom. Meghitt jelenetbe csöppenek: egyenletesen, mélyeket lélegezve alszanak. Mozdulatlanok, akár a szobrok. Szuszogásukat hallgatva lassan, óvatosan mozogva körbefotózom őket.
Végül a csikó le is fekszik, a földön elnyúlva, szemét majdnem teljesen becsukva folytatja a pihenést.
7:50-kor már újra a táborban vagyok, társaim még csak készülődnek, csodálkoznak, hogy már végigjártam tervezett túránk útvonalát. Feltöltődve töltök magamba egy kis unikumot, és nekilátok a reggeli zabkásám elkészítéséhez.
A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?