Szellemi útravalóm ezúttal is René Guénon A mennyiség uralma és az idők jelei című könyvéből való:

A korábbi fejezetek egyikében azt állítottuk, hogy az idő bizonyos értelemben felemészti a teret, és ezt a benne rejlő összehúzó erő miatt teszi, amely a térbeli kiterjedést folytonosan a vele szemben álló princípiumra igyekszik redukálni; az idő azonban az ellentétes princípiummal való aktív szembenállásában egyre fokozódó sebességgel nyilvánul meg, ugyanis – ellentétben azok vélekedésével, akik kizárólagosan kvantitatív szempontból nézik – távolról sem homogén, hanem ellenkezőleg: minden pillanatban különbözőképpen „kvalifikálják” annak a megnyilvánulásnak a ciklikus feltételei, amelyhez tartozik. Napjainkban az idő gyorsulása nyilvánvalóbb, mint bármelyik korábbi időszakban, ugyanis a ciklus végén e gyorsulás egészen felfokozódik, noha az idő gyorsulása szakadatlanul folytatódik a ciklus kezdetétől annak végéig: ezért nemcsak azt lehet mondani, hogy az idő összepréseli a teret, hanem azt is, hogy maga az idő is fokozatosan összehúzódik, amely a négy yuga fokozatos rövidülésében, illetve e rövidülés következményeiben jelenik meg, ideértve az emberi élet hosszának rövidülését is. Mondják néha – természetesen voltaképpeni okának mindennemű megértése nélkül –, hogy az ember ma gyorsabban él, mint a múltban, és ez szó szerint így igaz; az a sietség, amellyel a modernek minden tevékenységüknek nekilátnak, végül is csak következménye az általuk tapasztalt zavaros benyomásoknak.

(23. fejezet: A térré változott idő)

Szokatlanul nagy a forgalom az autóúton – aztán rájövök, hogy nincs ebben semmi különös: mivel mindig napkeltekor kezdek futni, egyre később kell indulnom (bár ez nem feltétlenül igaz, mert egyre messzebbre megyek); ma például már ráértem 5-kor felkelni, hogy a 6:13-as randevúmra a Nappal a már ismerős Lajos-forráshoz érjek.

Néhány méter után már ölelnem kell: ennek a szélfútta levél-sérót hordó termetes törzsnek nem tudok ellenállni.

A szarvasbőgés olyan intenzíven, és visszhangozva tölti be a teret körülöttem, hogy úgy érzem, mindenfelől szarvasok vesznek körül – de egyet se látok.

A Kőrösi Csoma Sándor emlékműhöz érve a szarvasbőgésbe patakcsobogás hangja vegyül…

…és a hegyről lefutva hamarosan meg is pillantom a mindig kedves hang forrását a Bükkös-patak képében. Nem csak a hangja, de látványa is magával ragad.

A figyelmemet megragadó hangok közül pedig a harmadik: a motorosfűrész. Egyáltalán nem kedves, de legalább visszavezet emberség-tudatomhoz, amiről futás közben néha hajlamos vagyok megfeledkezni.

És a térdem végre nem fáj (pedig tegnap délután – anélkül, hogy futottam volna – jelentkezett a már hetek óta ismerős fájdalom); viszont sikerül belerúgnom egy kőbe az egy éve eltörött, azóta is fokozottan érzékeny jobb nagylábujjammal… De ettől még természetesen gyönyörű lény született ma is!

A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s