Szellemi útravalóm Baranyi Tibor Imre egyik előadása (Európa végnapjai – az Iszlám és a migránsválság), ezt hallgatom útközben az autóban.

Mikor a futó kalandjaimról írok, szinte mindig fennkölten fogalmazok. Mindez olvasva bármennyire is túlzónak hathat, őszinte lelkesedéssel írom – a futografálás számomra valóban ünnep! De most meglepődnél, ha látnál: káromkodok, dühös vagyok, és félek.

Az első kilométerem 26 perc alatt teszem meg: meredek hegyoldalban, arasznyi (néhol térdig érő) hóban vánszorgok, útnak semmi nyoma, csak a turistajelzések (és a telefonom kijelzője) mutatják, hogy nem tévedtem el. A lábujjaim már fájnak a hidegtől, mind a tíz; kilométerből pedig több mint kétszer ennyit terveztem mára. Számolni kezdek: ha a végére 20 perc/kilométerre javítom az átlagom, az 20×20, vagyis 400 perc, tehát 6 óránál is több lesz. Ha ez egy vezetett túra lenne, a hótalp lenne kötelező; én meg itt futócipőben szerencsétlenkedek. És mert tudom, hogy makacs vagyok, és nem fordulok vissza, félek, hogy nem fogom bírni. Igen, már megint félek, miközben tudom, hogy csak egyetlen dolog félelmetes: maga a félelem. De nem is a makacsság, hanem egy mindennél erősebb érzés visz tovább: a felfedezés, a megismerés olthatatlan vágya…

Öt kilométer (egy és negyed óra) után felérek a csúcsra, és kezdem élvezni: a kilátást, a derengő napfényt, a szarvasok látványát. Rég nem látott muflonokkal találkozom: hosszan nézzük egymást, ahogy szeretem, köszönöm! Egy harkály szemmagasságban, egészen közel, egy fa törzsén kapaszkodva villantja meg vörös tollsapkáját. Nyúl szalad előttem könnyedén. Nem úgy mint én, akiben a tíz kilométernyi hóban futás fáradtsága megduplázva árad szét.

Az egy héttel korábbról ismerős szőlőtőkék közül felnézek a hegyre, melynek túloldaláról érkeztem, és arra gondolok, hogy milyen jó lett volna végleg odaát hagyni a szorongásom. De most is velem van: aggódom, mert még vissza is kell jutnom valahogy, és már nagyon fáradt vagyok…

Étlen-szomjan, több mint négy óra után érek vissza az autóhoz; csak egyetlen kalandom volt ennél hosszabb (közel öt óra). Milyen jó, hogy Luca tegnap este felajánlotta vacsora maradékát, egy vega „pecsenyezsíros” szendvicset, hogy hozzam el, futás után biztos jól jön. Hideg és száraz, de végtelenül jól esik feloldani a testemben – a boldogsággá transzmutált félelemmel és fáradtsággal együtt.

A fotókat OnePlus 3 telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).

200×200 km projekt

Futográfus archívum

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s