Szellemi útravalómban Horváth Róbert kérdezi László Andrást a metafizika mibenlétéről és jelenkori problémáiról – ezt hallgatom útközben az autóban (egy hete csak az első felére volt időm).
Ez a hajnali derengést harsányan átszakító, esküvői ruhákat fürdető kirakat-fényár már a múlt héten is megfogott, de akkor nem álltam meg fotózni. Most se szállok ki az autóból, de azért egy fénykép kedvéért lehúzom az ablakot.
Alig néhány méter futás után megállít ez a grandiózus borult ég, és a végtelen táj. És mint vérszomjas ragadozók, lepnek el a szúnyogok – ej, de utállak titeket! Fel nem foghatom, hogyan illeszkedtek a tökéletes természet kerek egészébe. Szívjátok a vérem, elfogadom, de minek utána a dudor és a viszketés?
A napraforgók hiába várják, hogy Fényes főhősük a színpadra lépjen. Legtöbben bánatosan lehorgasztják a fejüket emiatt, de néhányan derűs teljességgel, felszegett fejjel tekintenek a porondra.
Nyúl,…
…nyulak,…
…őz,…
…őzek…
…szúnyogcsípéseim, vagy a látott őzek száma több – nem tudom eldönteni, de nem is fontos, hiszen ezúttal sem a mennyiség a lényeg.
Róka is van egy:
Elhagyott tanya mellett elfutva pillantom meg Nagyér templomát.
Szalmabálák, rengetegek – szépek így sokan, a végtelen síkon elszórva, esőfüggönnyel hátterezve.
És gólyák! Még a templom tornyán is!
Soha még ennyit egyszerre…
Bájos leány önti a vizet Nagyér főterére. A képen nem jön át, „élőben” szebb, egy kicsit még bele is szeretek.
Elered az eső, kukoricaleveleken porladó cseppjei mintha háztetőn koppannának; majd elhagyva az ültetvényt elmarad a kedvemre való hangjáték. Már csak a testemen érzem az égből hulló nedvességet; és az orromon át szívom be az ázott föld illatát.
Ráfordulok a célegyenesre, három és fél kilométer aszfaltút a vége – a maga módján ez is szép.
A fotókat Huawei P20 Pro telefonnal készítettem, és Adobe Photoshop Lightroommal konzerváltam (lapozható galéria a bejegyzés végén).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?