Fontos ember vagyok. Enyém az erdő, legalábbis kizárólag nekem van jogom tartózkodni benne (és legfeljebb még azoknak, akik velem vannak vagy szintén olyan fontos emberek mint én). Élet és halál ura vagyok. Fegyverem is van, és minden bogárnál nagyobb, nem lelőhető, mozgó létező számomra zavaró tényező. Ráadásul most épp fontos munkát végzek! Vezetem a terepjáróm, a kutya mögöttem, a német mellettem, ő is fontos, mert pénzt ad, és remélem, ő is látja, mennyire fontos vagyok! Ez meg mit keres itt?!
– Mi járatban?
– Csak sétálunk.
– Erre?! Csak a jelölt túraútvonalakon szabad sétálni!
– Nem volt kirakva semmilyen tiltó vagy magánterület tábla.
– Akkor is! Mindig csak a jelölt túraútvonalakon szabad tartózkodni!
– Ezt nem tudtam.
– És a kutyát csak pórázon szabad sétáltatni.
– Ezt tudom, de ő mindig a közelemben van, és engedelmes.
– És ha meglát egy vadat?
– Nem kergeti, a nyakamat teszem rá.
– Mindenesetre zavarja a munkámat! Amerről jön, ott már biztos nem lesz vad. A mellettem ülő úr eljön Németországból, és nyilván eredményt akar… Honnan indult?
– Az aszfaltút mellett parkoltam az autóval.
– Olyan messze?! Akkor még sötét volt, mikor elindult, nem?
– Nem volt sötét, napkeltekor, 6:35-kor indultunk.
– Ki az a mi?
– Mi ketten a kutyámmal.
A harminc év körüli vadászbácsi nem érti a többes szám első személy alkalmazását, hiszen az ő négylábúja számára bizonyára éppolyan munkaeszköz, mint a puskája. Végül megköszönöm az általa közölt információkat, mert látom rajta, hogy szereti azt hinni, mások is fontos embernek tartják.
HALASIZSOLT 
Hozzászólás