A sötét, ködös erdőben a facsemeték a Föld borostájaként merednek az ég felé, mi pedig apró tetvekként mászkálunk köztük. Éles a kontraszt a múlt heti kalandunkkal: akkor félmeztelen izzadás a szárazságban, most levelekről koppanó, ködcseppekkel áztatott, pulóveres fázás a nyálkás, saras nedvességben. Míg múlt héten csak a földön elterülő avarszőnyeg emlékeztetett az őszre, most hamisítatlan ősz van. Cimbi megáll, és visszanéz: „Látod?” – kérdi a tekintete. „Nem látok semmit” – feleli a szám, majd kisvártatva egy őz szalad át előttünk. Bundás barátom később (sokadszor) odaszalad hozzám, aztán el… „Azt hittem, puszit is adsz” – mondom, mire visszajön, és arcon nyal. Cimbiózis a sokadik hatványon, imádom…

Hozzászólás