Együtt cserkésszük a vadakat. E kijelentés persze nagyképűség részemről, mert legtöbbször csak bundás barátom által szerzek tudomást az erdő lakóiról. Settenkedve megáll, visszanéz rám, és tekintetében ott a kérdés: „mi legyen?” Ekkor lassan, csendben utánalopódzkodva, lélegzetvisszafojtva figyelek… Legfeljebb halkan beszélek hozzá, de többnyire hangok nélkül is értjük egymást. Csodálatos pillanatok ezek, attól függetlenül, hogy megfigyelésünk tárgya számomra is megnyilvánul-e. A lényeg kettőnk egysége – szarvasokkal, őzekkel, égbolttal takart erdővel…

Hozzászólás