„De hát ott nincs semmi” – mondta egy kedves hang a telefonba tegnap, miután a hozzá tartozó fül meghallotta, hogy Tokodaltárón fogunk ma sétálni. Szántóföldek és sínek szegélyezte varjúkárogás és kutyaugatás, egy elhagyott tanya, akácos erdőfoltok – egy pipacson kívül valóban semmi fotogén. Az igazi kalandunk a második felvonásban indul, amikor átkelünk a Kenyérmezői-patakon, és Cimbi találja meg az alig észrevehető kis ösvényt, majd később a romos víztározót. Mégiscsak volt valami…

Hozzászólás