„De hát ott nincs semmi” – mondta egy kedves hang a telefonba tegnap, miután a hozzá tartozó fül meghallotta, hogy Tokodaltárón fogunk ma sétálni. Szántóföldek és sínek szegélyezte út, varjúkárogás és kutyaugatás, egy elhagyott tanya, akácos erdőfoltok. Egy pipacson kívül valóban semmi fotogén. Az igazi kalandunk a második felvonásban indul, amikor átkelünk a Kenyérmezői-patakon, és Cimbi találja meg az alig észrevehető kis ösvényt, majd később a romos víztározót. Mégiscsak volt valami…

Leave a Reply