Kevés olyan hely van, ami ennyire visszavonz, mint a tatai Öreg-tó és környéke. A január tizenegyedikei kalandunk után ezt írtam:
„Sétánk végén a Platán Kiosk tejeskávéját kortyolgatva köszönök el az öreg platánfától, megígérve neki, hogy (2025-öt keretbe foglalva) az év végén visszatérünk – hja, mennyi ígéretet hallgathatott már meg…”
Bevallom, megfelejtkeztem az ígéretemről, és nem is teljesen tartottam be, mert az öreg platánig már nem jutottunk el. Pedig belefért volna a talpunkba, mivel a 16,6 kilométert meg se éreztük – biztos vagyok benne, hogy ezt kijelenthetem kócossegű barátom nevében is. Könnyedén siklottunk át a borostyánnal takart erdőkön, és még az áthatolhatatlannak tűnő, számomra is csak négykézláb „járható” vadregény is kedvemre volt. Az egykori méhes kereteibe fagyott eső tükrén, valamint deres mohák és gombák mikrócsodáin megcsillanó napsugarak voltak idei utolsó nagysétánk búcsúajándékai.
HALASIZSOLT 
Hozzászólás