Áttérés a természetes futási stílusra – téli futásaim és tekeréseim

Fél év rendszeres futás után, október közepén elkezdett fájni a jobb térdem. Még a nyáron, Christopher McDougall Futni születtünk című könyvében olvastam a természetes futási stílusról, aztán a neten is egyre többet, és elég meggyőzőnek tűntek az információk arra vonatkozóan, hogy érdemes lenne erre átállni. Hiszen elég csak kipróbálni: fuss mezítláb, és tapasztalni fogod, hogy véletlenül se a sarkadra érkezel (ahogy egy hagyományos, vastagtalpú és még vastagabb sarkú futócipőben), hanem a lábfejed első részére – így sokkal inkább az inak és izmok nyelik el a becsapódás erejét, és kevésbé az ízületek. Ennek szellemében – bő egy hónap szenvedés után – Rabi Miki ajánlása nyomán a tranzitshop.hu-ról megrendeltem az új cipőmet. (Igaz, hogy csak ritkán futok terepen, de egyrészt Miki azt írta, hogy aszfalton is meglepően jó [tényleg az], másrészt a cipő aszfaltra készült verziója [Merrell Road Glove] annyira ronda, hogy már szinte fáj ránézni [sajnos általánosan kijelenthető: ritka a szép futócipő], ráadásul ebből nem is találtam elfogadható áron a neten.)

Téli futásaim Merrell Trail Glove-ban

November 27-e óta ebben a 0 mm sarokemelkedésű, vékony talpú cipőben futok, amit azóta nagyon megszerettem. Amíg ki nem próbáltam, el nem tudtam képzelni, hogy pár mm „saroksüllyedés” és cipőtalp vékonyodás hogyan vonja maga után a természetes futási stílust. Aztán megtapasztaltam, hogy az átállás nem automatikus, eleinte oda kellett figyelnem, de nagyon hamar megszoktam, hogy ne a sarkamra érkezzek, és kis idő után már csakis így éreztem jónak, komfortosnak. Akkor érzem csak igazán, milyen sokat jelent az a néhány milliméter, mikor lányom futásra invitál hagyományos utcai cipőben: míg ebben kimondottan nehéz nem sarkazva futni, a Merrell Trail Glove-ban éppen így adja magát (a gyors átszokás után).

Azonban nem volt zökkenőmentes a váltás. Megtapasztaltam, hogy jó megfogadni a tanácsot, amit több helyen is olvastam: ajánlott apránként, fokozatosan átállni. Én gondoltam, hogy a napi 5 kilométereim elég kevesek ahhoz, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom, de tévedtem: az első 5 km után iszonyú izomlázas lett a vádlim. Ezek után a fokozatosságot – a távolság csökkentése helyett – úgy terveztem megvalósítani, hogy eleinte csak minden másnap futok. Kettőig jutottam, majd december első hetét taknyosan töltöttem (semmi komoly, csak épp nem volt kedvem trutyival a fejemben szaladgálni), majd 8-án kezdtem újra a futást, és bő két hét után, december 23-án ezekkel a mondatokkal zártam a 2013-as futó évem:

A bal térdfájás már csak alig észrevehetően jelentkezett (hurrá!), viszont a jobb lábfej fájdalom öt napja állandó (érdekes, hogy futás közben javul). Akkor futok legközelebb, ha teljesen elmúlt.

Ugyanis a cipőváltással együtt a térdfájásom átköltözött a bal térdembe (csak arra tudok gondolni, hogy a jobb térdfájás miatt a balt erőltettem túl), és mikor ez már majdnem elmúlt, jött hozzá a jobb lábfejem fájdalma, ami ráadásul állandósult. 2014-ben január 2-án kezdtem ismét újra (indokolt az újrakezdés megfogalmazás, 1-2 hét kihagyás hihetetlen sokat jelent):

Kicsit olajozatlanul ment, éreztem a tíz nap kihagyást, de betartva a fogadalmam, megvártam, amíg elmúlik a fájás a jobb lábfejemből, így ma végre egy szenvedésmentes futással kezdhettem az új évet. Soha rosszabbat!

Aztán egy hét után ismét abbahagytam két hétre – megvártam, amíg a legkisebb fájdalom is eltűnik, majd a biztonság kedvéért még aludtam rá pár napot, és január 24-én indultam futásnak újra. 27-én, 3,11 km után ezt írtam:

-10 fok is kipipálva. A végére kicsit lilák lettek a lábujjaim, de a lényeg, hogy fájdalommentes, élvezetes futás volt. Apránként próbálok visszaszokni a napi 5 km-re tavaszig. Egyelőre – már csak a hideg miatt is – 2-3 naponta 3-4 km is bőven elég.

És ez úgy tűnik, hogy bevált. A kevesebb ezúttal is többnek bizonyult: decemberben, januárban és februárban három hónap alatt futottam 100 km-t – annyit, mint októberben és novemberben egy-egy hónap alatt, de január 24-e óta fájdalommentesen, az élvezetre és nem a mennyiségre koncentrálva.

Február közepét kihagytam takonykór miatt, a -10 fok nem ártott meg, de a jó idővel együtt jött a nátha is, és bő két hétre velem maradt – ezzel búcsúztattam a telet, keretet adva neki a két megfázással. A Merrell Trail Glove-nak amúgy – ahogy az már az eddigiekből is kiderülhetett – nem csak a talpa vékony, így télen hideg van benne, de rövid távokra (5 km-ig) még éppen jó.

Január 30.: Először tapostam havat futócipőben.

Február 3.: Egyfelől kár volt az erdő felé menni, mert a fagyott talajon többnyire csak tipegni lehetett; másfelől mégiscsak megérte, mert a fák mögött felkelő Nap látványa megunhatatlanul gyönyörű!

Február 7.: Idei legélvezetesebb futásom, a végén száguldottam, mint egy nyúl – és láttam egy mókust a ködben, amint átugrált felettem a villanyvezetékről egy fára.

Téli tekeréseim

Ez az első tél, amikor használom a bringát. Korábban nagyjából október közepén leraktam fél évre pihenni a garázsba. A futásnak is köszönhetem, hogy megtapasztaltam: nem kell félni a hidegtől (sem). Persze könnyű „keménykednem”, 3 kilométerre van az otthonomtól a munkahelyem, ez a távolság kevés a fagyási sérülésekhez. De sok kicsi sokra megy, túl azon, hogy évezem, januártól már mérem is, az év első két hónapjában 107 km-t kerekeztem.

Futni, biciklizni még télen is csodás, de tavasszal és ősszel a legjobb, amikor nincs se túl hideg, se túl meleg hozzá. Jó, hogy itt a tavasz!