Már a „bejárata” is hívogató volt, és megmerítkezve benne se okozott csalódást a törökbálinti erdő. Egy hete azt írtam, hogy nincs két egyforma hangulatú erdő – az aljnövényzet, a talaj, a domborzat, a fények, az illatok, és ezek különböző kombinációi mind-mind más érzéseket keltnek. Ma futás közben eszembe jutott, hogy legalább két fontos változót kihagytam a felsorolásból: az időjárást és a hangokat. Utóbbi itt jelentősen rontotta az összhatást: a közeli autópálya felől érkező zaj alaposan belezavart a madarak énekébe – de a többi tényező bőven kárpótolt mindezért.
Futásom elején találkoztam egy az úton bóklászó őzzel, majd ugyanez, nagyjából ugyanott, talán pont ugyanazzal a négylábúval megismétlődött a vége felé is. A két találkozás között láttam több hernyó-metropoliszt, sok gyönyörű virágot, és lélegeztem gyerekkori kirándulásokat idéző illatokat. Egy akácfánál megállva mélyeket szippantottam a mennyei illatfelhőből, és megköszöntem a létezését. A 12. km után meredeken csökkent az energiám, a végére nagyon elfáradtam, de örömteli hálával töltött el, hogy közel három órán keresztül az erdő vendége lehettem.
HALASIZSOLT 
Hozzászólás