Úgyse hiszed el: mesés volt! Azért elmesélem. Meredek, sziklás terep, szűk, görnyedős ösvények, a növények rám simogatják esőcsepp gyűjteményüket, gyönyörű panoráma, sok színes virág, egy béka nagyot ugrik előlem – e rengeteg élmény-ajándék után meglepődve nézek a telefonomra még csak 1 kilométert haladtam (10 perc alatt). Kevésbé vadregényes, széles út következik, aztán elfogynak a fák, sokáig nyílt terepen futok. Egy kis aszfalt, át az úton, fel a hegyre, Jézus kálváriájának stációi kísérnek a csúcson álló keresztig. Gyönyörűek a fények, a virágok, varázslatos hangulatú a hely. Lenézek: a völgyben hatalmas birkanyáj, arra kéne futnom, de nem akarom elijeszteni őket (és az őket őrző kutyák figyelmére se vágyom), inkább csak fotózok, és kerülök egy kicsit.
A hárs kezd elvirágozni, a bodza már az illatok királya. Sártól nehezednek a lábaim, majd egy horgásztó mellett futok el, aztán egy patakon keresztül visz az út, de nincs rajta híd. Úgyis vizes már mindenem, belelépek, nem is olyan hideg, mint gondoltam, kimondottan kellemes.
Cuppogva haladok tovább, vissza a már ismerős, hangulatos erdőbe, oda, ahonnan több mint két órája indultam – akkor még előbbi mesét nem ismerve. A fotók persze nem igazán adják vissza, de aki nem hiszi, fusson utánam.
