Idén nyáron már harmadszor indulok kora hajnalban, így mondhatjuk, hogy szokásommá vált napkeltekor futásnak eredni. Még így is csöpög rólam az izzadság már az első kilométereken, ahol tölgyes-fenyves erdők és virágos mezők váltogatják egymást. A még majdnem telihold figyeli ahogyan a szántóföldön szaladó nyulat elnyeli az erdő – követem. Bezárva érzem magam, mert ki vagyok zárva az erdő jókora darabjából, állandóan kerítésbe ütközök, nem tudok az előre eltervezett útvonalon haladni (a turistautak.hu térképén írva is vagyon: „kapu zárt” – úgyhogy nem nagy meglepetés, de gondoltam, hátha mégse…).
Nem baj, élvezem ami van: terepfutásaim során először látok rókát (átszalad előttem az úton); egy jóképű gombáról próbálok portrét készíteni; és a hosszú kerítésnek is megvan a hangulata, ahogy a napsugarak vörösesbarna csíkokkal dekorálják, akárcsak a fákat, és a földet előttem (szándékosan nem utat írok, mert nincs itt ilyen, csak a kerítést követem sétálva – futásra alkalmatlan a sok kis fa alkotta akadálypálya).
Egy nyúl ül az erdei úton, fején hihetetlenül nagy fülekkel – persze nem várja meg, hogy közelebből is megcsodáljam.
A kerítés visszatérít a már ismerős útra, kénytelen vagyok ugyanarra menni, mint amerről jöttem – legalább megtudom, mit „látott” a hátam korábban. A 10. után még kompenzálom a kizártság okozta kilométerhiányomat, és végigfutom a környék „utcácskáit” (telkek, tanyák övezte kavicsos-földes utakat), melyek egyikén egy szopós kiscsikóval és anyjával találkozom.
Jövő héten még megpróbálom keleti irányból felfedezni a kerítéssel határolt terület környékét – ezzel „végleg” búcsút intve Budaörsnek és Biatorbágynak (és haladok tovább északnak).
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?