Már ismerősként érkezek a kerítéshez, mint akinek kulcsa van a házhoz, és átmászva a létrán, máris fogad a házigazda: egy aranyos picurka őzgyerek. Hosszan nézzük egymást, közelebb lépek, készítek róla fotókat, nem fut el, nincs is kihez, egyedül jött elém. Remélem, megtalálod anyukádat, add át neki üdvözletem, és elnézést, ha esetleg zavarok, rohangálok meg fotózgatok nálatok pár órácskát, jó? Válaszként elugrál, hamar elnyeli az erdő. A felkelő Nap a sugarait pompás narancsvörös festékbe mártotta, és a mellettem elfutó fenyőfák törzseire keni.
Egy irtáson földet túró vaddisznóra leszek figyelmes, miközben nézem, egy róka szalad el előlem, és mikor a vaddisznó is észrevesz, cikk-cakkban elrohanva egy egész őzcsordát riaszt el.
A Nap a korábbinál is élénkebb narancsvörössel fest csíkokat a földre, ami tele van öklömnyi szögletes kövekkel – néha nagyon fáj, mikor az élükre lépek. Ez múlt héten is így volt, és akárcsak akkor, most is többször találkozom szarvasokkal és őzekkel.
Egy héttel ezelőttről ismerős kerítések mellett haladok, sőt, újabbakkal is találkozom, valahol kettő között futok, valahol meg kettő fut egymás mellett (a régi mellé húztak egy újat). Érkezésemmel a kerítésen átnyúló szedreket eszegető szarvasok lakomáját zavarom meg.
Meredek úton rohanok lefelé egy völgybe, jól esik az ott fogadó hűvös levegő, a nyirkos „pinceszag”. A párás levegőben faágakkal és levelekkel szűrt napsugarak rajzolódnak elém; „gőzölög” a felhevült testem, meglátszik a leheletem. Lenyűgözve állok e leírhatatlan szépségben. Percek telnek el, mire újra futni kezdek, és futnak velem a szarvasok is a domboldalban. Már nem állok meg, együtt futunk, egyek vagyunk!
HALASIZSOLT 
Hozzászólás