Tegnap este jóleső izgatottsággal gondoltam a mai futásomra, arra, hogy milyen nagyszerű dolog mindig máshol futni, bele az ismeretlenbe, soha nem tudva, mi következik, és mindig készen a váratlan fordulatokra – arra, hogy milyen nagyszerű élmény a felfedezés öröme! Aztán eszembe jutott, hogy a hétköznapi életünket legtöbben mennyire másképp rendezzük, többnyire évekig, évtizedekig ugyanazon forgatókönyv alapján. Míg a hétvégi futásaimra ünnepként gondolok, a hétköznapi munka szinte soha nem lelkesít – ahogyan a környezetemben senki mást sem. Félelmetesen hátborzongató belegondolni, mennyivel többek lehetnénk, ha minden napra jutna a felfedezés öröméből, úgy, ahogyan gyerekként – és ahogyan most, leginkább a futásaim során…
A hétköznapok egyhangúsága köszön vissza az első 3 kilométerem egyenesein, aztán letérek az útról, és máris benne vagyok a megunhatatlan mesében, amit mindig örömmel hallgatok, nézek, érzek. A mesében, melyben boldogság a létezés, és melyben elvarázsol a természet az anyagok, formák, színek, szagok végtelenjével, a rendezetlenség rendjével, a hangok csendjével. Ráadásul ez egy misztikus hangulatú, ködös, őszi mese, melynél szebbet elképzelni se lehet.
Többször előfordult már, ami most is: jobban élvezem az úttalan botorkálást a futásnál. Felmászok egy dombra, onnan nézem a túloldali fenyves kidőlt fáinak kócos egyeneseit.
Egy vadetető tisztáson két őz almát eszeget, míg meg nem jelenek.
Borosüveg-embernyomok a földön.
Mohás „lábú”, kanyargós ágú, hatalmas fa – fotózom, ölelem.
Egy másiknak nagy része már elhalt, el is korhadt, de a kérge három méteres totemként hirdeti egykori hatalmasságát.
Esőtől élénk, őszi színek: zöld, sárga, narancs, vörös és barna levelek, rózsaszín és piros bogyók, lila virágok, fehér gombák foltjai emelkednek ki a köd homályából.
Felérek a Csergezén kilátóhoz, melynek földszintjén három fiatal srác alszik hálózsákokban – velük később még háromszor találkozom.
Felmászok a kilátó tetejére, de 50 méternél messzebbre nem látok: mindent összemos a köd szürkéje. Később 20 méterre csökken a látótávolság, de nem bánom, szeretem.
Visszafelé is átfutok a Tarnai pihenőn, most már annyit se látok a tájból, mint felfelé menet.
Ahogy ereszkedek lefelé, kifutok a ködből, „javul a látásom”, és érzem, hogy megint egy kicsit több lettem, mint aki három órája voltam – egy nemes ünneppé emelkedett futókaland által, melyben a kilométerekben és órákban mérhető út hossza nem feltétlenül arányos a mérhetetlen belső út mélységével és magasságával.
A természet és maga a létezés iránti szeretettel és hálával telve indítom az autót hazafelé.
A létezés
Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát, egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-lévő. De közös lényegük, a létezés, nem pusztuló, nem határolt, nem egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos. A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés. Az ember az egyetlen, aki a változókban a névvel-rögzíthetőt keresi: értelme van. Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Hozzászólás