Már a nyitókép fényei magukkal ragadnak – nyújtás közben a napkelte színeiben gyönyörködöm: kékek, lilák, rózsaszínek és narancssárgák mesés kavalkádja világít rám. Az első kilométer után nyílt terepre érek, csak néhány fa áll a magas fűvel borított színpadon. Fúj a szél, felhős az ég, egyedül vagyunk ebben a megragadhatatlanul misztikus atmoszférában. Szó szerint beleborzongok az élménybe. Kis kitérő után visszatérek, de már nem ugyanaz fogad, ahogy már én sem vagyok ugyanaz, mint amikor előzőleg itt jártam.
Az idei ősz „elvirágzott”: rozsdásodnak a narancsok és a vörösek, a fák egyre „átlátszóbbak”, ágaik egyre csupaszabbak. De még ennek a szirmait hullató, rozsdásodó ősznek is mennyei az illata! Az őzek is átöltöztek, de szürkésbarna téli bundájukban pont olyan vidáman villogtatják fehér foltos hátsójukat mint eddig – és ezen én pont olyan jól szórakozom, mint eddig.
Elfogy az út, csak a telefonomon látom, hogy jó irányba megyek – egyre nehezebben. Mindig figyelek, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyjam magam után, de akaratlanul is letörök egy kis ágat. Eszembe jut, amikor évekkel ezelőtt rászóltam a bokor leveleit önfeledt vidámságban tépkedő pici lányomra, hogy ne tegye ezt, hiszen valószínű ő se szeretné, ha valaki a haját tépné, és amit csinál, az lehet, hogy a bokornak fáj. Most pedig arra gondolok, hogy mekkora marhaságot mondtam neki. A lányom által megcsonkított bokornak pont ugyanannyira mindegy, hány levele van, mint amennyire az én kis letört ágamnak, hogy le van-e törve. Ahogyan nekem is teljesen mindegy lenne, hogy van-e lábam, amivel futhatok, ha abban az örökös, „megvilágosult” teljességben élnék, amiben a természet lényei. Aztán eltelt pár másodperc gondolkodás nélkül: úgy, hogy egyszerűen csak futottam.
Első hármas-csoport
A közbeszéd nem tesz különbséget jó és kellemes között: Isten is jó, a viszketeg megvakarása is jó. Legtöbb ember a mennyről azt hiszi, hogy élvezet, s a pokolról, hogy gyötrelem. Az öröm, a kín és minden tagoltság, még ha legtisztább is, a testhez tartozik. A boldogságot csak a testben kíséri öröm, a boldogtalanságot csak a testben kíséri kín. A halállal elmállik az öröm, a kín és minden tagoltság. A határtalan az érzelgősnek, mint a fagy; a gyűjteni vágyónak, mint a fosztogatás; az egyéniségnek, mint a megsemmisülés.
Második hármas-csoport
Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol! A hús és vér hazug és mohó, de igaz és szelid a csontváz. Ha lényed mélyén dédelgeted egyéniségedet: akár ha gyomrodban viselnéd a ruhát és fázó csupasz testeddel melengetnéd. Ha boldogságot a változótól remélsz, nem a változatlantól; ha öröklétet a változóban remélsz, nem a változatlanban: akár ha tükörképedet akarnád etetni és öltöztetni, s vézna és pucér maradna tested is, tükörképed is. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?