Hajnali hat óra hét perc, megpuszilom békésen szundikáló lányomat, és a fülébe súgom, hogy „boldog névnapot”, majd átviszem az ágyunkba, és feleségem mellé fektetem, aki erre felébred, neki boldog születésnapot kívánok. Ma újra a régi Mudclaw 265-ös cipőmben futok, mert nem akartam belevágni az újba, amibe nem fér bele kényelmesen a sarkantyús sarkam. Gondoltam, inkább a régi cipőmön kísérletezek (ha már úgyis a végét járja több mint 800 kilométer benne futás után): tegnap este még mélyebben kivágtam a sarkát – kipróbálom, meddig hasíthatom anélkül, hogy leesne a lábamról.
A héten „felfedeztem”, mennyire vékony a bokám, így még lenyűgözőbbnek találom, ahogy megbízhatóan végzi a dolgát bármilyen egyenetlen talajon. Tisztelettel és hálával gondolok a többi testrészemre is, amiért lehetővé teszik ezt a fajta megtapasztalást, ami a futás által nyilvánul meg bennem. Kifújom az orrom, beárad a nedves avar illata, régi emlékeket idéz…
Remeteszőlős ködbe mártva terül el alattam. Eszembe jutnak az elmúlt hetek tanulmányai a szolipszizmusról, és az épp fényesen tündöklő Napnál is világosabbá válik: az egyetlen bizonyosság valóban csakis az lehet, ami a tudatomban van. Nem, nem a halál, ami biztos, kizárólag az biztos, hogy én vagyok, és csak az létezhet, ami a tudatomban létezik. Ha most Remeteszőlősön lennék, és korábban soha nem láttam volna a Napot, akkor a Nap nem létezne – ahogyan Platón barlangi emberei számára nem létezik a külvilág. Minden, ami a tudatomban van, valamilyen megtapasztalás következménye, és amiről nincs ilyen tapasztalat-lenyomat, az nem létezik. Mert egyszerűen nem létezhet.
Narancsvörös füvek fényének „lángjánál melegszem” – percekig gyönyörködöm a tüzes látványban. A fák sűrű fésűjén átszűrődő napsugarak villódzó fényében közelítek a célomhoz. Mikor pislogok, a villanásokat vörösre színezi a szemhéjamban keringő vér. A vér, amit a csodálatra méltó szívem keringtet a csodálatos testemben. Csodálatos – mert így él a teremtő tudatomban.
Egyébként a cipőbolti eladó szerint a sarkantyúm oka, hogy régen egy cipő feltörte a sarkam – de egy kedves olvasóm magyarázata szimpatikusabb, szerinte (akárcsak szerintem) minden szimbólum, és ennek kapcsán feltette a kérdést: szoktam-e/tudok-e a sarkamra állni? Mióta odafigyelek erre, mintha elkezdett volna zsugorodni a sarkantyúm. :)
Menny, pokol, tisztítótűz
A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál-utáni állapot: mindenki viseli valamelyiket, akár holt, akár élő. Minden, ami sajátos, véges, jellegzetes: a tisztítótűzben szenved. Élvezetek csak a tisztítótűzben teremnek; s mert minden élvezet határolt s a körülötte lévő élvezettelenség határtalan: azért a tisztítótűz gyötrelem. A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot. A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem. Akinek nincs többé igénye élvezetre, azt nem kavarhatja fel semmi, egész lénye kitárul, mint az áldás: életében elérte a mennyet. A tér és idő világa tisztítótűz; ritka ember, aki már életében mennybe, vagy pokolba jut. Egyéniséged nem egyéb, mint véges igényeid összessége; ezért csak egyéniséged elvesztésével juthatsz a végtelen állapotba: a mennybe, vagy pokolba. – Weöres Sándor
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?