Ezúttal is A láthatatlan történet, Hamvas Béla esszégyűjteménye kísér az utamon, most a barátságról szóló részt hallgatom, amíg a már jól ismert, barátként üdvözölt starthelyre érek.
Emerson azt állítja, hogy a barát a természet paradoxona, egyszersmind mesterműve. Az egyedüli lény, szól, akitől nem azt kívánom, amije van, hanem azt kívánom, aki ő maga.
Három és fél óra múlva hullafáradtan, izzadtan, sárosan érek vissza ide. Az autó kerekére „lépve” nyújtok pár percet, közben leveszem a kesztyűimet, majd nyitom az autót, terítem a törölközőt az ülésre, és úgy tömöm magamba azt a három pogácsát, feleségem és lányom közös sütésének mennyei maradékát, mintha egy hete nem ettem volna, de nincs hozzá nyálam, ki vagyok száradva – vizet kortyolok hozzá. Beindítom a motort, hadd melegedjen, még izzadt vagyok, melegem van, de tapasztalatból tudom, hogy mire hazaérek, fázni fogok a nedves ruhában. A telefonomon leállítom az Endomondot és a kamerát, elindítom a médialejátszót, és kikeresem A láthatatlan történetből a 116. fájlt: Heloise01.mp3. Navigáció most nem kell, már ismerem az utat hazafelé.
Elindulok, és miközben lassan gurulok a sáros, mély gödrökkel és árkokkal teleszórt földúton, élvezem, ahogy szétárad bennem a fáradtság, 21 kilométernyi megismerés csodája, a faágak szövetén keresztül felragyogó Nap, a füvek közt megbújó kis hófoltok, a dombok közt kanyargó utak, a gyanútlanul legelésző muflon-pár, a bánya körül kígyókként tekergőző fatörzsek és gyökerek, a váratlanul előbukkanó Mária szobor (melynek eredetijét a szájhagyomány szerint egy perbáli kéménymester állíttatta, miután hazafelé igyekezve a kora esti szürkületben egy fára mászva menekült meg a rátámadó vaddisznótól), a viccesen összetákolt motoros faszállító jármű, a magányos hóvirág, a meredek Meszes-hegy, oda-vissza megmászva, tetején a kereszttel, és lenyűgöző panorámával, oldalában a címlapra való bűbájos kis fával, a rengeteg moha, sár és napsugár.
Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni. A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.
(Hamvas Béla: A láthatatlan történet)
HALASIZSOLT 
Vélemény, hozzászólás?