„Mikor lehet kutyám?” – kérdezte tőlünk rendszeresen lányom. „Majd ha kertes házunk lesz.” – feleltük. Adta magát a következő kérdés: „És mikor lesz kertes házunk?” „Majd ha nyerünk a lottón.” Aztán mégsem vártuk ezt meg, bő egy éve Pilisborosjenőn élünk, egy kertes házban. Tavaly karácsonykor érkezett hozzánk az első macskánk, Kormi. Nem, nem tévedésből hozott Lucának anyósom kutya helyett macskát. Erre adódott lehetőség, és egy macska mégiscsak kisebb felelősség egy kutyánál – elfogadtuk hát, gondoltuk, kezdésnek jó lesz.

Korábban, ha feltették nekem a kérdést: kutya vagy macska, egyértelműen a kutyát választottam. Kormival mindez megváltozott (miközben a kutyák iránti szimpátiám semmit nem csökkent). Közel egy éve érteni vélem, miért volt szent állat a macska egyes kultúrákban. Megpróbálom felsorolni, miért imádom a macskát úgy általában – aztán rátérek majd konkrétan a mieinkre.

  • Egy macska meglehetősen önálló, etetésen és alomcserén kívül nincs semmi kötelező teendő vele (az állatorvosi „kötelezőket” leszámítva).
  • De mert iszonyatosan aranyos, és még hízelkedni is remekül tud, nyilván nem csak a kötelező teendőkig törődik vele a magamfajta.
  • Finom, puha bundája van, amit élvezet simogatni!
  • Jószagú! Különösen, mostanában, mikor kintről a bundájában behoz egy kis friss telet! A legjobb dolgok egyike a bundájába fúrni az arcom, és egy nagy cuppanós puszit nyomni bele!
  • Lenyűgöző a mozgása! Csendesen, kecsesen jár, fut, szökell, ugrik. Kormi egyszer helyből ugrott egy két méterest a telepakolt, arasznyi széles ablakpárkányra – úgy, hogy nem vert le semmit!
  • Hajlik, nyúlik, zsugorodik, ahogy épp a szükség hozza, vagy kedve tartja. Ha úgy van kedve, magát félbehajtva alszik; ahol a feje befér, ott átmegy (ha akar); saját fenekének kinyalása pedig rutinművelet.
  • Okos és megbízható! Csodálattal tölt el, hogy ki tudja merre kószál, de mindig hazatalál.
  • Kíváncsi, játékos és vicces!
  • Elképesztően „tartós”! Szándékosan fogalmaztam ilyen viccesen, mert az már megmosolyogtató, hogy egy macska mekkora fizikai behatásoknak képes ellenállni (sajnos a kémiainak nem). Sajátjainkkal kapcsolatban csak egy vonatkozó történetem van, mikor Picur – Kormival játszadozás közben – leesett a bő 3 méter magas teraszunkról (természetesen semmi baja nem lett). De megbízható forrásból hallottam olyant is, hogy egy macskán átment egy autó, úgy, hogy a hasa szó szerint kilapult (a keréknyom belenyomódott a bundájába), ezért „kicsit” átrendeződtek a belső szervei: mindene feltolult a tüdejéhez, emiatt nehezen kapott levegőt, és talán pár csontja is eltörött – de egy kisebb műtét után pár nap múlva már szaladgált!
  • Tud dorombolni! Ez nagyon kedves jelenség – ha nem akkor történik, mikor épp aludnék. Illetve még akkor is.
  • Szép! Ezen nincs is mit részletezni.

A fentiek után már egyértelmű, hogy egy macskánál csak két macska jobb. És a macskának is jó, ha van egy fajtapajti a közelében. A nyár elején bővült a családunk Picurral. Aztán Picur sajnos hamarosan egyedül(i macska) maradt. Egy hónappal Kormi halála után akadt meg a szemem egy Facebook bejegyzésen, egy örökbefogadható, fekete, menhelyi cicát tartalmazó képen. Őt végül nem adták, de a menhely honlapján – macskaallergiája miatt – hirdette valaki Dömét, akit – Picur örömére (is) – november 24-én hazahoztunk (egyébként Döme kb. kétszáz méternyire lakott előző otthonunktól).

Már Kormi és Picur párosa is olyan volt, mint Stan és Pan – egyéniségüket tekintve egymás ellentétei voltak (Kormi nyugodt, megfontolt, óvatos; míg Picur – nyilván már csak a korkülönbség miatt is – a „minden lében kanál” kis hebehurgya, aki nem egyszer nekifutásból ráugorva döntötte le lábáról a nála 8 hónappal idősebb „tesóját”).

Picur és Döme egyidősek (mindketten április végén születtek), de éppígy ellentétei egymásnak, csak most Picur „van alul”, aki Döménél kisebb és könnyebb. Picur egy kedves „plüsscica”, játék „másait” meghaladó puhaságú, vastag bundával – ő a „lágyabb”. Döme pedig a szikár, tiszta izom, kemény „nagymacska”, elképesztően hosszú farokkal, fogakkal és körmökkel. Picurban mintha egy mozgásérzékelő lenne: ha egy méternél közelebb mész hozzá, „bekapcsol a dorombja”; Döme csak ritkán „fitogtatja” ezt a képességét.

Egyébként már pár nap után olyan volt, mintha „ezer éve” családtag lenne Döme, aki tudja, hogy ide mindig hazajöhet. Egyre kedvesebb, és jó látni, ahogy Picurral teljesen „összecsiszolódtak”.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.