A Gyüttment Fesztivál óta tudom, hogy Cimbivel bárhova elmehetek – csupán azok a helyek kivételek, ahova nem szabad kutyát vinni. Egy szeptemberi Ikea-s vásárlásomon találkoztam az áruházban egy kutyás lánnyal, és csak ekkor tudatosodott bennem, hogy az Ikea nem tartozik a kivételek közé. Így hát legközelebb (múlt csütörtökön) magammal vittem az áruházba négylábú barátomat is.
Legutóbb írtam, hogy a pórázos sétáltatás Cimbinek nem erőssége – így hát ismét fel voltam készülve a legrosszabbra, hogy aztán ismét bebizonyosodjon: feleslegesen aggódtam. Cimbi mintakutya volt: folyamatosan azt leste, hogy merre megyek, és precízen követett, soha nem húzott, egyszer se kellett rászólnom. Az jutott eszembe, hogy a 11 éves lányommal se ment volna ilyen gördülékenyen a vásárlás – ő ugyebár valószínűleg nem lett volna ennyire türelmes.
Még egy dolog kapcsán villant be lányom emléke – bő egy évtizeddel korábbról. Akkor jött velem szembe legutóbb ennyi mosolygós arc, és akkor hallottam ennyi „jaj, de cuki”, „nézd milyen aranyos” mondatot, mikor Lucát babakocsiban toltuk a körúton. Akkor kétlábú lányomé, most négylábú fiamé az „érdem” – és utóbbi cukiságáért még rengeteg simogatást is kapott ajándékul.
