Úgy érzem, akkor lesz a legteljesebb e „beszámolóm”, ha nem írok semmit. Nem írom le, hogy találkoztunk vaddisznókkal, aztán egy őz ugrott keresztül előttünk az úton, majd egy a másik, felénk közelítőt ismerkedni készülő kutyának véltem, és rövid távon egy nyúl kísért utunkon. Nem írok az arany-zölden ragyogó dombokról sem, mert minden jelzőt „elsütöttem” már, és nem akarom ismételni magam. Amiről pedig írhatnék, mert lényeges, sőt, a legfontosabb, és még soha nem írtam róla igazán (mélyen): a belső utamról, arról meg nem lehet, mert nincsenek hozzá szavak. Így lesz hát a legjobb, ha nem írok semmit.
Vélemény, hozzászólás?