A lenyugvó telihold fénye kísér hétvégi nagysétánk kiindulópontjához. Négylábú cimborám szokatlanul nyugodt – köszönhetően a tegnapi Fenyőfőről induló, a Cuha szurdokon át Bakonyszentlászlóra vezető kirándulásunknak, melynek során bundás barátom hozzávetőleg háromszorosára nyújtotta kétlábú kirándulótársai mindössze 13,5 kilométeres útvonalát. De a legfontosabb most jut eszembe: tegnap elfelejtettem tormát venni, hogy lesz így teljes a húsvéti ebédem?!
Vadakban gazdag terepen járunk, többször érzem az illatukat, Cimbi csak a közelebbiekre mozdul rá, de ekkor is csak csendben, örömvinnyogás-mentesen kergetőzik egy kicsit. A legszebb jelenet, mikor messze, a hosszan belátható útról néz vissza ránk egy szarvas, majd kis idő után komótosan elbandukol.
De érdemes egyáltalán ilyen és ehhez hasonló jeleneteket „szóban megörökíteni”? A kérdés annak kapcsán merül fel bennem, hogy a 200×200 km projektem első felét bemutató könyvemből az ilyesmit rendre kihagyom, mert nem találom elég érdekesnek. Sokkal inkább a belső történések az érdekesek; tulajdonképpen mindegy is, hogy merre járok, ez csupán a díszlet…
Azért legyen itt még egy ilyen „felesleges történet”: Cimbi megáll az úton, néz valamit, amit én nem látok, csak a sűrű erdőt. Én nézem, hogy mit néz, ő rám nézve nézi, hogy nézem, amit ő néz. Mondom neki, hogy én nem látok semmit, gyere, menjünk – majd elkezdenek recsegni az ágak, és megindul a szarvascsorda. Mindebből az egymásra nézés, az együtt várakozás volt a lényeg, ez az, amit valószínű hiába próbálok leírni…
Nyolc könnyen útba ejthető ismerőst szedtem össze fejben, akikből kinézem, hogy nálam kevésbé felelőtlenek torma-ügyben. Kalandunk végéhez közeledve elkezdem felhívni őket. Az első tudna adni, de elutazott… a második nem veszi fel… a harmadik mindjárt megnézi… feszült várakozás… kiderül, hogy van neki, és ami a lényeg: ad is belőle! Megkönnyebbülten ülök az autóba…
HALASIZSOLT 
Hozzászólás