Nyálkás izzadtság a testemen, zümmögő bogarak a fejem körül. Melegben, hatalmas gazban és tüskés bokrok közt bóklászva nem látom, hova lépek. A meredek domboldalon kicsúsznak a kövek a lábam alól, a sarkamat töri a cipő, az átizzadt zsebem „kéretlenül telefonál”, Cimbi bundájába ezernyi koldustetű ragad. Ráadásul koloncként itt a kardigánom a kezemben, mert induláskor még hűvös volt. Minden együtt van, hogy szívből gyűlöljem ezt az elbaszott sétát! És ráébredek, hogy ilyenkor nem a gyűlölet elengedése a feladat, hanem épp ellenkezőleg: a magamhoz ölelése, egybeolvasztása a gyönyörűséggel, mert összetartoznak. (Cimbi pedig valószínű azt mondaná, ez is pont olyan jó volt, mint bármely másik.)

Hozzászólás