Szántóföldek között sétálunk, majd egy „ott felejtett” erdőt kerülünk körbe. Induláskor kardigánban is fázom, kalandunk vége felé félmeztelenre vetkőzve is izzadok az októberi napsütésben. Tegnapelőtt épp a szélsőségekről értekeztünk egy barátommal. Egyszerre súlytalan és ólomnehéz minden – amennyiben szinte semmit nem lehet komolyan venni (a gondolat, a szó és a tett egysége a legritkább esetben születik meg – temérdek szándékos hazugság annál inkább); és pokoli nehéz egy ilyen világban élni. Viszont most, itt, ragyogó napsugarak és őszi szellők ölelésében szélsőségesen könnyed…

Leave a Reply