A reggeli közös kalandunkról „kellene” írnom, de egyrészt a „kell” az ördög szava, másrészt az erdőben csak a szokásos dolgok történtek: őzlábgombát gyűjtöttem az ebédhez, és Cimbivel együtt gyönyörködtünk az ősz varázslatos aranysárgájából előbukkanó vadak látványában (valamint bundás barátom bizonyára az illatukban is)…
17 óra van, ma tizenharmadszor kell valamit Cimbi szemébe (vagy gyomrába) juttatnom. Összesen napi huszonkét teendőt adott a szemész állatorvos, aki tegnap egy tucatnyi szemférget szedett ki négylábú cimborám két eredetileg gyönyörű szeméből, melyek közül az egyiket fekélyesre vakarta. Ülök a teraszom lépcsőjén a csöpögő esőben, Cimbi szorosan hozzám bújva figyel (pár perce vettem le róla a műanyag gallért, ami megakadályozza, hogy a szemét vakarja). Több mint öt éve ismerem ezt a kis szeretetgombócot, de még számomra is egészen elképesztő az együttműködése a szemcseppek, gyógyszerek beadásakor, a gallér feladásakor. És micsoda önuralomról tesz tanúbizonyságot, mikor kérésemre gallér nélkül sem vakarja bizonyára fájó, viszkető szemét! „Helyette” az arcomra is „esőt” fakasztva az ölembe hajtja a fejét, mint aki azt üzeni: „köszönöm!” „Minden rosszban van valami jó” – tartja a mondás. A szemférgeknek köszönhetően mi most úgy kapcsolódunk egymáshoz, ahogy korábban soha…
HALASIZSOLT 
Hozzászólás