Vertikális szomszédság, derékszög lakótelep; hajnalnémaságőrző villanyoszlopok; színes ajtókkal kéjelgő garázssorok; táv-hő-vezeték hő-tágulás-„masnik”; elhagyott épületben született „tó”, csövek és csapok; az igénytelenség és ízléstelenség jegyében teremtett tenyérnyi telkek; végül a Duna „kerítése”… Aztán visszafelé egyre több elhagyott telek; gyarapodó szemétmennyiség; végül a lakótelep tövében búcsút intő pincesor. Egészen szürreális, szeret(t)em… Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
E kalandunk tökéletes ellentétpárja a múlt hetinek, legalábbis ami a fotótémák mennyiségét illeti – csupán azért közelíti a kétszázat képzsákmányaim száma, mert az új „fegyveremet” tesztelgettem, ugyanis a „régiből” kiábrándulva beleszerettem egy Xiaomi Mi 11 Ultra nevezetűbe. Kapcsolatunk nem indul felhőtlenül (távoli témák esetén az ötszörös zoom többségében rosszul fókuszál), de ígéretes (előbbit leszámítva impozáns…
Tovább
Régóta nem tértem haza ennyi zsákmánnyal: mai kalandunk során 317-szer exponáltam. Persze nem a mennyiség a lényeg; de ezúttal egyenes arányban van lélekemelkedettségi szintemmel. Ehhez hozzájárultak – a teljesség igénye nélkül –: egy narancsszín napkelte-fényben ázó, deres fotel; egy a horizontból kinövő, magányos fa; a Duna partjának emberi teremtményei (a gát murvás egyenesei, a villanyoszlopok…
Tovább
A búcsúban mindig van valami felemelő. Legutóbb azt írtam: „már vagy negyedjére alig változik a táj, és tudom, gyarlóság, de kicsit unom” – most pedig mintegy „hozzáadott értékké” válik, hogy utoljára vagyunk itt. Persze ez utóbbi szinte minden hétvégi kalandunkról kijelenthető, de most a hetek óta „megszokott”, kedves-fenyvestől búcsúzunk. És nem is lehetne ennél szebben:…
Tovább
Amíg számomra újdonság volt, hogy akár kilométereket is tudok futni, addig lelkesen írtam róla… Amíg nem vált megszokottá, hogy bundás barátom megbízható, és már szinte szavak nélkül is értjük egymást, erről is rendszeresen lelkendeztem… Többször említettem már azt is, hogy szeretem a fenyvesek illatát, hangulatát, a puha tűlevél-szőnyeget; de most már vagy negyedjére alig változik…
Tovább
Kezdetben napkelte-naranccsal festett fenyőtörzsek nyűgöznek le; később – immár a felhőtakaró leple alatt, és nem először – törzsek, ágak elhajlásai, összeborulásai, szétágazásai, egymásba fonódásai gyönyörködtetnek: mintha a fák is kifejeznék egymás iránti érzelmeiket. Folytatjuk az egyenes utakkal szabdalt komáromi fenyvesek felfedezését… Fotók és útvonal (Strava)
Tovább
Ismét lenyűgöz a Duna fölött tornyosuló meredek partszakasz fenyvese és panorámája. Minden fát szeretek, de a tűlevelűek különösen kedvesek számomra; és tűnjék akár butaságnak innen a magyar télből, de mediterrán tengerpartok hangulatát idézi bennem, ahogy a fenyőágak között letekintek a Duna hullámaira. Déjà vu érzésem van: az aszfaltról a földút pont így kanyargott az erdőbe……
Tovább
Mielőtt személyesen randevúznánk a napkeltével, az autóból gyönyörködöm a horizonton alábukó, Holdról visszaverődő fényében. Később a Szent Pál-sziget egén a napkelte fényében „lángra lobbant tűzmadarak” kísérik az „óriás vízmű-vakondtúrások” mellett sárban cuppogó lépteinket. Cimbi a szokottnál is többet szimatol – mosolyra fakaszt a bennem születő újabb „meghatározása”: ő egy szagértő (és még most is tetszik,…
Tovább
Kihasználva a kései napkeltéket, ezúttal otthonunktól távolabbra kalandozunk – az egy órán belül elérhető helyeket meghagyva a fénygazdagabb évszakokra. Szeretem, mikor ember építette és természetes környezet összeér – különösen, ha egyúttal előbbi múlandósága és utóbbi időtlensége is találkozik. A híd és az előtte spanyolfalat álló fák; a Monostori erőd és a falain trónoló növényzet; aztán…
Tovább
HALASIZSOLT 