A fekete melltartóval jelölt úton indulok. A kőbányánál kezd izgalmas lenni a táj, a hegytetőről pedig már gyönyörű a kilátás. Egy fenyvesbe érek, gyantaillatot lélegezve lépkedek a füvek, tűlevelek puhaságán. Érdekes, „szőrös” növénykék nőnek a letört ágak, kidőlt fák között. Eszembe jut hétfői sétám a munkahelyemre, a budai fonódó villamoshálózat építésének képeivel – most éppen ezt (is) lehet várni, hogy kész legyen, és akkor végre helyreáll a rend. És mindig van mit várni, de soha nincs kész semmi. Itt az erdőben nincs mire várni, az útra dőlt, korhadó, mohás, gombás fa éppúgy a helyén van, mint a gyökerével földbe kapaszkodó, földet, eget összekötő – a természetben tökéletes a rend, most és mindörökké.
A turistatérkép által nehezen járhatónak jelölt úton haladok. Mikor megterveztem az útvonalam, volt egy olyan érzésem, hogy ez a rész szép lesz; de tegnapi képzeletemet felülmúlja a jelen valósága: az ősz csodálatos színei, a fák végtelen formája, a füves avar puhasága, a mohák harsány zöldje – a mindezekből összeálló hangulat. A múlt héten futottam a szemközti domboldalon, melynek tetejét most a kelő nap fénye cirógatja; mögöttem nedves szikla, ami úgy fénylik, mintha jég borítaná.
Egyszer csak megérint egy kedves ismerős, a mindig lenyűgöző csend ölel körbe a dombok közötti hangárnyékban. Sűrű cserjék között botorkálva egy mozgó barna foltra leszek figyelmes, közelebb érve felismerem: egy mókus figyel kővé dermedve. Követem példáját, legalább egy percig nézzük egymást; majd egy reccsenéstől megriadva felszalad egy fára. Ezt már nem csinálom utána.
Tüskés bokrok marasztalnak, vaddisznók nyomán járok, itt csak a térkép jelöl utat, nehezen járható, futhatatlan a terep, de nemsokára kiérek egy széles útra, ahol meglepetésként egy szarvas kerül elém. Egészen közel megyek hozzá, ilyen közelről még nem fotóztam szarvast a szabadban, teljesen közömbös irántam – ahogyan minden más iránt is, halott teste egy terepjáró platóján fekszik, szeme élettelenül bámulja az eget. Én is már csak a halált várom, mai futásom halálát, a fáradtságban feloldódást, ami hamarosan be is következik, és jó érzéssel tölt el, akárcsak az elmúlt három és fél óra élménye.
A képzelet
A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az, amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe. Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és igaz.
A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik; csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek, képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó megnyilvánulások mögötti változatlan létezés. – Weöres Sándor
