Este van, és a hajnali futásomról készülök írni, de hosszú idő óta először azt érzem, hogy nincs mit. Pedig kedvemre volt, ködben indultam, napsütésben érkeztem, és a kettő között ismét sok ajándékra leltem. De most valahogy nincs kedvem szavakat keresgélni az élményhez. Egyszerűen csak jó volt belelihegni a köd szürkeségébe, suhanni az őszi színpompában, mosolyogni a ködben megvillanó fehér őzhátsókon, és élvezni a kitudjamit – mert ma nem jártam különösebben szép helyeken, mégis sok szépségben volt részem. (És több mint három hónapja először egyetlen percig se fájt a bal vádlim – mégiscsak jó ez a henger.)
Az Isten
Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel. Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten. Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. Az ember, mikor zártságából megszabadul, háromféleképpen látja Istent: mint “van”-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket. Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kivánatos és nemkivánatos, nincs többé semmiféle fokozat; mindent végtelenül és kivánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza a mindenséget. – Weöres Sándor
